A 30 napos kihívás

Az egész a véletlen műve. A facebook dobott fel egy hirdetést, a “30 napos saját testsúlyos kihívás”-t. Nem rögtön kattintottam. Nem szoktam szeretni az ilyet, mert rád akarnak sózni valami csoda módszert, amivel tökéletes alakod lesz edzés nélkül, meg hasonlók. De azért legalább a videót megnéztem kíváncsiságból. A dolog lényege az, hogy az e-mail címed megadása után a következő 30 napban minden nap kapsz egy 15-20 perces videót, ami az aznapi edzést tartalmazza. Kis bemelegítéssel, nyújtással, jó tanácsokkal. Az illető fb oldalát itt találjátok: Szászhegyessy Zita.
Korábban írtam, hogy mennyire nagy kihívás nekem valamit végigcsinálni. Így hát challenge accepted, belevágtam. Íme a gondolataim minden napról, amíg az edzés tartott:

  1. nap: Lelkesen álltam neki, Dávid az egyik szobában aludt, Laura a másikban. Furcsa, de kellemes volt olyan izmokat megmozgatni, amiket már 1,5 éve nem használtam. (A terhesség és Laura megléte miatt főleg, de amúgy sem szántam ilyenre időt.)
  2. nap: Előtte lépcsőztem kicsit a gépemmel, de 10 perc után Laura fölkelt. Így mellettem nézelődött, amíg megcsináltam a tornát.
  3. nap: Sikerült lebetegednem, így nagyon erős volt a kísértés, hogy inkább filmet nézzünk… De sikeresen túllendültem ezen, hiszen csak 15 percről van szó! Épp egy jó kis izzadós kardió rész volt, úgyhogy a megfázásomnak is jót tett.
  4. nap: Hasizom. Bár nehezebb edzésnek volt beharangozva, örömmel vettem észre, hogy végig tudtam csinálni kimerülés nélkül. Ja, és ma megtanultam, hogy létezik olyan, hogy hasprés állva!
  5. nap: Nem lövök le minden napot, hogy épp mit edzettünk, de a mainak nagyon örültem. Kellemesen megerőltető volt, és nagyon emberi, ahogy Zita is elfárad. Várom a holnapot!
  6. nap: Az a jó a 15 percben, hogy ha elhatározod magad, akkor tényleg bármikor belefér. Ma például nem volt kedvem előtte máshogy bemelegíteni, de a 15 percet végigcsináltam, és jól is esett.
  7. nap: Vegyesen több testrészt edzettünk, nagyon élveztem. :)
  8. nap: Kicsit szerencsétlenül alakult, mivel csak hajnali 1-kor jutottam oda, hogy megcsináljam, de szerencsére csak nyújtás volt, így senkit nem ébresztettem fel…
  9. nap: Végre! Egy küzdelmes edzés :) ennek ellenére megcsináltam és nagyon jó érzés volt! Most délután tettem bele az időmbe, így az este szabad.
  10. nap: Egy harmad! A mait is délután csináltam, mert este program lesz. Izzasztó kardió volt, súroltam a határaimat, de megvan.
  11. nap: Ma egész nap esküvőn leszünk, így reggelre raktam az edzést, amíg a család aludt. Az egyetlen negatívum, hogy fülhallgatóval kellett szerencsétlenkednem…
  12. nap: Annak ellenére, hogy csak pár órát aludtam a lagzi miatt, ma sem hagytam ki. Tetszett, hogy valahogy megtalálja az egyensúlyt a “nem tudom megcsinálni” és a “sima ügy” között. Ha már az utóbbi két nap étkezésére nem figyeltem, legalább ezt nem hagytam ki.
  13. nap: Plusz hajtóerő, hogy tudom, hogy csak akkor vagyok hiteles, ha végigcsinálom. Ez a mainál sokat segített, mert intenzíven edzettünk hasra, és a felénél kicsit kétségbeejtő volt. Aztán eldöntöttem, hogy nem hagyom magam. Remegve, küszködve, de megvan a mai is :)
  14. nap: Kicsit ellankadt a lelkesedés, a mai elég nehéz volt, főleg, hogy Dávid is egyszer megszakította (kiment mosdóba) és úgy kellett folytatnom. Ráadásul a tegnap után izomlázam is van.
  15. nap: Mára úgy látszik túllendültem a kedvetlenségen, az edzés előtt egy plusz rövid edzést csináltam az eddigi kedvenc (vagy mondhatnám úgy, hogy leghatásosabbnak érzett) gyakorlatokból. Aztán a mai adagot is hozzáraktam. :)
  16. nap: Nyújtás. Kicsit hiányzik az edzés, de a szervezetem hálás a pihenésért.
  17. nap: Nehezen kezdtem neki, mert nem otthon voltunk, de aztán (mondván csak 15 perc) megcsináltam. Kiderült, hogy Laura szereti nézni, ahogy tornázok, nagyokat vigyorgott, mikor a kitörést csináltam…
  18. nap: Ma megint kardió volt, de Dávid fiam is kedvet kapott, így pár percet velem csinálta. Megtanulta a négyüteműt és aranyosan velem együtt örült, mikor vége lett!
  19. nap: Izomlázam van. Viszont ma rávettem a családot, hogy együtt csináljuk a tornát. :) Egész jól ment, de Laura elfáradt és nyűglődött, így Peti járkált vele, amíg én befejeztem.
  20. nap: Kétharmad! Jee! A mai edzés fektetés utánra maradt. Vegyes, nem egy testrészre koncentrált volt. Izomlázam továbbra is van, és asszem holnap a karom is becsatlakozik (2kg-os súlyzókat használok egyébként).
  21. nap: A ma este nagyon vicces volt, Petivel ketten edzettünk és plusz nehezítés volt, hogy nevettetett gyakorlatok közben. :D
  22. nap: Ma elutaztunk, így a táborban kellett csinálnom a 30+ fokos szobában. Sajnos csak a 2/3-a sikerült, mert a gyerekek elfáradtak. :(
  23. nap: Nyújtás (lett volna). Megint rosszul időzítettem, mert Laura már nagyon aludni akart, Dávid meg mesét akart nézni a telefonomon. Csak 6-8 percet sikerült teljesíteni…
  24. nap: Na ma okosabb voltam. Még mindig a táborban vagyunk, de most Laura délelőtti alvása utánra raktam a tornát, ők meg Dáviddal mesét néztek addig. Csak egy ventilátor kellett hozzá, így elviselhető volt a szoba is… Mai nap pipa!
  25. nap: Utolsó tábori torna, holnap este már otthon csinálom a hűvös szobában. Bár a súlyzóim nincsenek itt, két párnával csináltam a gyakorlatokat. Dávid nézett is rám furán :D
  26. nap: Bevallom őszintén, ma nem tudtam megcsinálni. Este 5-9-ig jöttünk hazafelé Balatonról és utána már nem voltam hajlandó…
  27. nap: Ma két edzést vittem végig, mert a tegnapit is betettem a mai elé. Nehéz volt, de “magamnak csináltam”.
  28. nap: Nem szokott így lenni, de nagyon nehezemre esett végigcsinálni. Megvan, kész vagyok, de nagy akaraterő kellett hozzá. Laura közben mellettem nézelődött.
  29. nap: Borzasztó, hogy milyen hatása volt annak az egy kihagyott napnak. Mármint a hozzáállásom tekintetében. Nem volt könnyű, de meg akartam csinálni, így megcsináltam.
  30. nap: Vége! Vége? Jobb lenne, ha nem lenne. Annyira motivált az, hogy minden nap megcsináljam! Ezek után biztos többször lesz kedvem itthon edzeni :)

Az egyik dolog, amit eredményezett a kihívás, hogy újra megéreztem mennyire szeretek mozogni! Sokan nem tudjátok, hogy régen hip-hopoztam és mióta abbahagytam, hiányzik a rendszeres edzés. Másrészt az önbizalmam is nőtt, harmadrészt a ruháim kényelmesebbek.

Annyi kiegészítés azért hozzá tartozik, hogy az étkezésre is odafigyeltem (kalóriát számoltam), és ez idő alatt 1-1,5 kg-t fogytam.

Nem is húzom tovább, zárásképp csak ennyi: mindenkinek ajánlom a dolgot, aki akar időt szánni mozgásra, de inkább otthon, vagy annak, aki azt hiszi magáról, hogy képes a végéig kitartani. Kihívlak!

Zita egyébként nem csak ezt működteti, hanem egy 90 napos kihívást és egy coaching programot is, a Momentumot. Ha érdekel a dolog, mindent megtaláltok a facebook-on vagy a saját honlapján.

Ja és nem, nem fizetett hirdetés volt, saját boldogságomra csináltam ;)

Posted in Everyday life, Storytime | Tagged , , , , , | Leave a comment

Rossz anyák

SPOILER ALERT!

Elég sok filmet megnéztünk már Petivel az évek során. Sajnos úgy tűnik, hogy a 2010 után készült “eredeti” (nem regény alapján készült) filmeknek egyszerűen nincs happy endje. Vagy olyan van, ami nekünk nem tetszik. Ez már a sokadik eset, pedig mindig reménykedünk, hogy máshogy lesz.

A héten néztük meg a Rossz anyák (Bad moms) című 2016-os vígjátékot. Nagy vonalakban annyi, hogy a főszereplő kétgyerekes dolgozó anya ráun az eddigi túlhajszolt életére és elkezd lázadni. Arra hivatkozva, hogy 20 évesen szült és “nem bulizott eleget”, hajnalokig tartó ivászatba kezd. Kiderül, hogy a férje csalja, ezért őt kidobja. Nem megy be dolgozni, nem főz otthon, nem csinálja meg a gyerekei leckéjét, stb. Egy ideig jól érzi ebben magát, felszabadul, aztán a “dráma kiteljesedése” az a pillanat, amikor a lánya a fejéhez vágja, hogy rossz anya, mert önző módon él.

Ha nem nézted meg, de van kedved, akkor talán nem kéne tovább olvasnod, hiszen a történet elég sok kulcspontját elárulom. Ha már láttad, akkor pedig kíváncsi vagyok egyet értesz-e velem.

Na most, egyrészt a szereplők: A főszereplő nem tud nemet mondani (pl. a főnökének), mindent bevállal, mindenhova autóval viszi a két gyerekét, miközben a férje otthonról telefonon ad tanácsot 1-2 kuncsaftnak (ez a munkája), aztán filmet néz és sörözik estig. Két barátnője lesz a film során. Egyikük 4 gyerek anyukája, a férje totálisan leuralja, mondván a gyerekek a nő dolga, neki kell mindent megoldani. Másikuk elvált, azóta fűvel-fával kavar, egy tinédzser fia van, akihez totálisan nincs kedve, csak ad neki egy kis pénzt néha és le van tudva. Nyilván a film készítése szempontjából fontos volt, hogy viszonylag ellentétes szereplők legyenek, de azért álljunk meg egy pillanatra. Senkit nem akarok lenézni. És biztos vagyok benne, hogy rengeteg ilyen család van. De ezek olyan folyamatok eredményei, amik évek alatt alakulnak ki! A főszereplő férje már hónapok óta csalta a másik nővel. Ebből mit tudhatunk meg? Hogy nulla kommunikáció, nulla szerelem van köztük. Ez már az eltávolodás következménye. A 4-gyerekes anyukáéknál pedig úgy van mintázva, mintha náluk a házasság csak azért lenne, hogy a gyerekeket ellássák, de amúgy a férj tekintélyből várja el a tiszteletet magának, meg azt, hogy az asszony kiszolgálja. Az elvált nőci pedig totál zakkant, szeretethiányos.

Szerencsénkre azért ahogy a film halad előre, látszik némi jellemfejlődés az emberünkben. Például a képesség, hogy nemet mondjon a főnök idétlen kéréseire. Meg hogy kiálljon a lányáért az SZMK vezetőjének nyomása alatt. (Aki szintén egy szomorú életű nő, csak fenntartja a tökéletesség látszatát.) Sőt, a gyerekei megtanulnak leckét írni, mert az anyjuk már (hál’Istennek) nem hajlandó megcsinálni helyettük.

Na és akkor itt lép a képbe az, ami számomra nagyon szomorú volt. Egy “szexi özvegy”-nek nevezett pasi kezdi csapni a szelet a főszereplőnknek. Néhány napra rá betoppan a férje is, aki vissza akar jönni, mert hiányzik neki az élete. Beleegyezik, hogy elmennek párterápiára, ahol a néni a következőkkel indít: Minden házasság megmenthető. Na, gondoltam, végre egy kis rendrakás ebben a katyvaszban. Gondoltam, biztos ezután elindulnak a jó úton, aztán kiderül a másik pasi, az lesz a dráma, de aztán azon is túl lesznek. De nem. Jól összevesztek a néni szeme előtt, aki erre mit mond?: “Emlékeznek mit mondtam az elején? Na ez magukra nem igaz. Váljanak el.” Mi? Most miért? Mert első alkalommal összevesztek? Mert maguktól nem tudták megoldani a konfliktust? Hát milyen terapeuta az ilyen?

És hogy mit vártam volna? Azt, hogy a férjével rendbe rakják az életüket. Hogy megtanuljanak megküzdeni a kapcsolatukért. Hogy a férje összeszedje magát és beszálljon a feladatok elvégzésébe. Hogy végre őszintén beszélgessenek és megtalálják azt a valakit, akibe szerelmesek voltak valaha. Tudom, a fejemhez vágnátok, hogy naiv vagyok, hiszen a valóságban ez nem így megy, meg hogy van az a pont, ahol… De ezért elszomorító.

És hogy mi lesz a 4-gyerekes szülőkkel? Az anyuka veszi át az uralmat a férje felett, gyakorlatilag bébiszitter-szolgát csinál belőle. Hát ezt sem díjaztam. Szánalmas…

A film legvégén 2 dolog viszont ellensúlyozta picit ezeket. Egyrészt az elvált anyuka végre megmondta a gyerekének, hogy szereti és elmegy a meccsére, sőt, ebédet is főzött neki. Erre a srác a nyakába borult, mert végre nem csak a kiszolgálást kapta, hanem az anyukája személyét. Az SZMK elnöke pedig végre őszintén beszélt a főszereplőnek az életéről, hogy milyen rosszul érzi magát, kibékülnek és összebarátkoznak.

Összességében nehéz megmondanom tetszett-e a film. A gyerekekkel kapcsolatos poénok viccesek, de sajnos nem adnak hozzá eleget. A “happy end” szerintem bizonyos szempontokból nem is boldog. Ott vannak a gyerekek, akiknek hiányzik az apjuk. Ott van a (volt) férj, aki elég nyomorult állapotban van, mert ilyen életvitellel nem lesz neki jobb. És a 4-gyerekes anyuka, aki most élvezi, hogy ő a főnök, de hosszútávon szerintem ez mérgező és a pasi nem fogja sokáig húzni mellette.

Ha ti is láttátok, kíváncsi vagyok a véleményetekre! Tetszett? Mit csináltatok volna másképp? Vagy szerintetek így volt a “legjobb”?

További szép hetet!

Posted in Storytime | Tagged , , , , , | Leave a comment

Esküvő és ami utána jön

Gondolom ti is észrevettétek, hogy megindult az esküvő szezon. A facebook is tele van vele, na meg az instagram. Mi eddig egyen voltunk, még lesz kettő a nyáron. Odafelé menet Petivel nosztalgiáztunk az esküvőnk napjáról, hogy nekünk hogy telt, mit csináltunk meg hogy készültünk. Ilyenkor az ember hajlamos irigykedni, hogy de jó is a párnak, ami történik velük. Hogy milyen szép az “ifjonti lelkesedés”, meg milyen romantikus, ahogy egymásra néznek. De nem erről szeretnék írni. Sőt, szerintem túl nagy a felhajtás körülötte. Olyan, mint az újszülött fotózás. Az emberek nem sajnálnak 10-20 ezer forintokat kiadni rá, pedig a gyerek fejlődése, ahogy egyre okosabb, ügyesebb lesz sokkal izgalmasabb, mint egy mozdulatlan, alvó apróság. Az esküvő mindennek csak a kezdete. Nagyon szép, jó esetben romantikus élmény marad. De sosem kezdeném elölről. Mert ami utána jön sokkal fontosabb és kalandosabb. És most nem a konfliktusokra és azok megoldásaira gondolok, vagy az együtt átélt élményekre, bár ezek is a részei.

// Kedves barátok, akiknek közeli ismerősei fognak most házasodni! Kérlek, legyetek megértőek! A párok az esküvő után hajlamosak kicsit elzárkózni mások elől, élni az új világukban, felfedezni milyen az új életük. Ezért elő fog fordulni, hogy a barátok egy ideig nem lesznek olyan fontosak, bármennyire is azt ígérték, hogy nem úgy lesz. Ez természetes, ne haragudjatok rájuk emiatt! Mikor mi összejöttünk Petivel alig maradtak barátaink… nekem pl. nem volt lánybúcsúm sem, részben emiatt. Szóval kedves barátok, várjátok ki az időt, amíg kicsit az újdonság ereje alábbhagy. Lesz ez még sokkal jobb, nem kell a pár orra alá dörgölni, hogy elhanyagolnak titeket. Higgyétek el, nekik is nehéz az egyensúly. //

Miután elkezdtük közös életünket Petivel, a kapcsolatunknak több szálon kellett fejlődnie. Egyrészt, egyénileg. Mindkettőnk a maga személyiségében szélsőséges volt. Egy barátunk nemrég röhögve mesélte, hogy eleinte velem nem volt semmilyen kapcsolata, mert mindig Peti beszélt (ő viszont sokat), míg én csak csöndben ültem velük együtt. Persze az alapvető jegyeink nem változnak (még mindig Peti beszél többet), de már megszólalok, kezdeményezek én is. Ehhez jön még az évek alatt fel-felbukkanó rossz szokások, rossz beidegződések legyőzése. Rájöttök, hogy igenis meg kell változni dolgokban ahhoz, hogy a jó kapcsolat megmaradjon. Nem csak önfeláldozásról beszélek, hanem a személyiség olyan fejlődéséről, ami ahhoz kell, hogy “felnőttebb” ember legyél. Mondok példát is. Életem nagy küzdelme befejezni dolgokat. Elkezdeni nagyon lelkesen tudom, meg az első 30%-ig csinálom is gőzerővel. De ha egyszer hagyom magamnak, hogy (hosszabb) szünetet tartsak, akkor egyre nő az esély, hogy sosem lesz befejezve. Kis lépésekben kezdtem változtatni rajta. Rövid ideig tartó dolgokkal, aminek hamar a végére tudtam járni. Minél többször sikerül, annál könnyebb a következőnél is kitartani a célig. Aztán ott vannak a háztartással kapcsolatos skill-ek is. Mielőtt összeházasodtunk nem tudtam főzni, rendesen mosogatni, ruhát még életemben nem mosattam ki géppel, stb. Nyilván sokan vagytok, akik ezekre már hamarabb is képesek vagytok/voltatok, de nekem ezeket is így kellett megtanulnom. Ott van még a pár testi kapcsolata is. Remélem nem meglepő, ha azt mondom ez sem megy az elejétől kezdve jól. Idővel meg kell tanulni, hogy kinek mi jó, mi nem. Aztán az évek alatt egyre jobb lesz és majd nevetve emlékeztek vissza milyen volt eleinte. Természetesen a gyerek érkezése is megbolygatja azt a valamennyire már felépített közös életet, amin annyit dolgoztok, de szándékosan nem erre akartam hangsúlyt helyezni.

Emellett házasként meg kell tanulni az életben együtt haladni. Hogy az egyikünk teljesen a másik mellé álljon, amikor döntéshelyzet van. Ne mondjon a másikról bántó dolgokat másoknak. Mert a házasság olyan kapcsolat, amiben már nem ketten vagyunk, hanem egyként kell gondolkozni. Olyan egységként, amiben két különböző ember van, de közös úton haladnak. Aztán ha útelágazáshoz érkeznek, akkor együtt kell dönteni, hogy melyik irányt válasszák. Ez igaz a lakhatásra, a munkára, a gyerekvállalásra és a gyülekezeti életre is. Eddig a nagyobb döntéseinknél csak akkor tettük meg a következő lépést, ha mindketten rábólintottunk. Volt, hogy ez sokáig tartott, de megvártuk.

És az egészben a legszebb (és néha legnehezebb) dolog, hogy mindezt együtt élitek meg. Ti lesztek az elsők, akik a párotokon észreveszitek, ha valamiben fejlődött. És persze (remélem) ti lesztek a legbüszkébbek is rá! Aztán ott van az is, hogy nektek kell a legőszintébbnek lenni a másikkal. Nincsenek titkok. Aprók sem. Akkor marad tiszta az egység, ha tisztaként, szentként tekintünk rá. Akik már egy ideje olvassátok a blogot, tudjátok, hogy keresztények vagyunk és hiszünk Jézusban. Úgy hisszük, hogy ahhoz, hogy a házasságunk működjön és helyrehozzuk, ha valami nem jó, az Ő segítségét kérhetjük és meg is kapjuk. Úgyhogy igyekszünk így is tenni :)

Kívánok mindenkinek szép nyarat és finom esküvői menüket!

Posted in Everyday life, Wonders | Tagged , , , | Leave a comment

Megkezdett projektjeim | 2. rész: Mit csinálok egész nap?

  • Mit csinálsz egész nap?
  • Nem unatkozol?
  • Hogy bírod?
  • Nem rossz otthon?

Ezekre a kérdésekre próbálok ma választ adni, remélem sikerül. Laura miatt októbertől nem dolgozom, hanem itthon vagyok GYED-en. Persze más az, amikor ovi van, mert délelőttől délutánig nem hallgatom azt, hogy “Anyaaa!”, de alapvetően azért ugyanúgy telik a nap… De hogy is?

Hónapokig próbálkoztam azzal, hogy a hetemet beosszam. Ezeket kell csinálni: mosás, teregetés, száraz ruhák behajtogatása, elpakolása, edények a mosogatógépbe be, aztán abból ki, takarítás (4 szoba, 1 konyha, 2 fürdő), általános rendrakás, főzés, babaétel készítés, mosogatás, nagybevásárlás, szemét kivitele. Ehhez jön még a kert: fűnyírás, gazolás, gyümölcsök leszedése.  Először arra gondoltam minden nap egy helyiséget takarítok ki, így nincs az az érzésem, hogy félbehagytam. Ez nem lett volna rossz ötlet, de csütörtök-péntek magasságában már nem volt kedvem takarítani, így általában az a két szoba elmaradt. A mostani rendszer szerint hétfőn rendet rakok az egész házban, locsolok, és a szobákat (2 háló, folyosó, nappali) kitakarítom, hogy rendben legyenek. Marad a konyha és a fürdő. Ha van még időm, kedvem, akkor aznap kiporszívózom ezeket, hogy csak a “vizes” munka maradjon. Persze általában úgy alakul (ez valamilyen természetfeletti csoda), hogy pénteken megint rendet kell raknom, mert a dolgok szanaszét vannak… Eleinte hétfőn mostam a ruhákat, de sajnos nem jó, mert hétfő az egyetlen nap, amikor lehet tüzet rakni a környéken, így többször jártam úgy, hogy kiteregettem és minden füstszagú lett… Szóval kedden egész nap mosok (egy adag kb. 70 perc), általában 4-5 adag jut minden hétre. A teraszon nagyon gyorsan megszáradnak, így csütörtökön szoktam (néha pénteken) leszedni, összehajtani és elrakni. Múltkor megnéztem, a leszedés 5-10 perc között van, a hajtogatás 10-15 perc, összesen így kevesebb, mint fél óra alatt megvagyok vele. Hogy meggyorsítsam, a zoknikat párban teregetem, az ingeket pedig már fogason szárítom meg, így csak átakasztom a helyére, ha száraz.

A maradék két helyiséget (konyha, fürdő) szerdán vagy csütörtökön csinálom meg. Elég szabad kezelem a dolgot. Főzni hétfő/kedd és szerda/csütörtök reggel szoktam, így a hét közbeni ebéd rendben van. Laura ebédjével még nem jutottam dűlőre, de terveim szerint ugyanazon a napokon délelőtt megfőzöm neki, és utána 2 napig jó. A nagybevásárlást online intézem, azt bármikor napközben tudom csinálni. Nem kell a gyerekeket cipelni magammal hozzá és annyi időt szánhatok rá, amennyit nem szégyellek. Ráadásul látom kb. mennyibe fog kerülni, hogy mi fér még bele meg mi nem.

A kert egyelőre még nehéz ügy, mondhatnám úgy is, hogy szerkesztés alatt áll. A fűnyírás nem lehetetlen úgy sem, hogy két gyerek az udvaron van (csak most nagyon melegben semmi kedvem hozzá), a gazolással pedig nem vagyok jóban, de muszájból az is meg szokott lenni idővel. Ezeket olvasva eszetekbe juthat a kérdés: És Peti nem csinál semmit? A kérdés jogos :) Dehogynem. Sokszor ő nyírja a füvet, a kertet is szereti gondozni. Ha megkérem valami speckó feladatra, azt is meg szokta csinálni. De úgy vagyok ezzel a dologgal, hogy ha jut rá az én időmből, akkor az ő idejéből nem szeretném elvenni, inkább használja arra, ami fontos: rám és a gyerekekre. Ha majd újra dolgozni fogok, akkor új beosztást kell csinálni, de addig miért ne? Úgy látom, hogy ez nekem nem teher, viszont megkönnyíti az életünket. Ahogy látjátok, a hét elején próbálok amennyit csak lehet belesűríteni 1-1 napba, hogy a hét vége felé már ne legyen szinte semmi.

És a kérdésre a válasz: nem rossz itthon. Sőt, elég pihentető tud lenni. Úgy osztom be a feladataimat, ahogy épp jónak látom. És néha nincs is dolgom! Csak fetrengek a gyerekekkel, vagy autózunk, homokozunk… Nagyszülőkhöz, barátokhoz megyünk, ha úgy alakul. Ribizlit eszünk a bokorról vagy versenyeztetjük az autókat a kerítés mellett. Kihasználom a szabadságot, amit ez az időszak ad, mert nem tart örökké. ;)

Posted in Everyday life, Little Ones | Tagged , , , , , | Leave a comment

Nyárindító gondolatok

Sok minden kavargott a fejemben az utóbbi időben, de valahogy nem állt össze egy gondolatmenetté, úgyhogy elnézést, amiért múlt pénteken nem írtam. (Fogadjunk fel se tűnt.. :P)

Június elejétől nincs ovi, mert az egyik pomázi ovit lebontották és egy másikat építenek, és amíg az átállás van csak azok a gyerekek mehetnek oviba, akiknek mindkét szülője dolgozik. Mivel én otthon vagyok Laurával, Dávid gyakorlatilag “ki van tiltva” onnan. A héten mondta először, hogy hiányzik neki. Keserédes a dolog, mert egyrészt örülök, hogy látom délelőtt, együtt játszunk, eszünk, stb. Másrészt viszont én nem vagyok neki mindig megfelelő társaság, nem úgy élem meg a világot, ahogy ő. És sajnos a negyedik, ötödik tűzoltás már nem annyira izgi nekem, mint az első :)

Múlt hét végén voltunk Inárcson elég sokan a békási gyülekezetből. Inárcs egy olyan hely, ahova együtt elmegyünk, és a gyerekeket naponta 3-4 alkalommal látjuk, amikor esznek, isznak vagy más szülőigényes gondjuk van. A lehető legjobb hely az óvodás korosztálynak, együtt rohangálnak a hatalmas kertben, vagy a játszószobában építenek, labdáznak, autóznak. Az ilyen alkalmakkor nem csak nekünk, szülőknek jó, hanem a gyerekeknek is. A saját korosztályukat sokkal könnyebb bevonni a játékba, nem mondják azt, hogy nincs kedvük, mert épp beszélgetni akarnak.

Szóval néhány gondolat kavargott bennem, amíg teltek az elmúlt hetek… Például, hogy szeretnék olyan szülő lenni, aki mindig mosolyog a gyerekre. Na nem úgy, mint egy nemnormális, természetesen én sem tudok mindig mosolyt erőltetni magamra. Olyan értelemben, hogy ha odajön hozzám, vagy egy ideje nem láttam és találkozunk mindig örüljek neki! Hogy azt érezze: “Anya örül, hogy lát, mert szeret.”. Nem könnyű ezt mindig teljesíteni. A három évesek egyik fő tulajdonsága, hogy borzasztó idegölőek tudnak lenni. Még nem következetesek (miért is lennének azok?), ezért amit mondanak, az nem mindig logikus. Például:
– Mit kérsz vacsorára?
– Szalámis kenyeret.
(Megcsinálom a szalámisat, én pedig lekvárosat eszek.)
– De anya, mondtam, hogy lekvárosat kérek!

Másik tulajdonságuk, hogy az érzelmeiket még hatalmas, ösztönös hullámokban élik meg. Ha szomorúak, akkor minden rossz. Ha félnek, akkor minden félelmetes. Ha örülnek, akkor nem számít semmi más. Ha úgy érzik megsértettem az akaratukat (ami igencsak gyakran előfordul), akkor pedig hisztiznek. Van néhány dolog, ami bevált:
1. Ölelés: Bármennyire bugyután hangzik, ez segít a legtöbbet. Ha érzelmileg zaklatott, legyen az szomorúság vagy hiszti, arra van szüksége, hogy biztonságban legyen. És az ölelés ilyen neki.
2. Kompromisszum: Oké, nem ehetsz reggelire fagyit, mert nem egészséges. De legyen az, hogy tízóraira eszünk egy kicsit! Az esetek többségében (ha jó az alku tárgya) működik.
3. Következetesség: Nehéz. És tudjátok miért? Mert olyan élethűen tudják produkálni a kiakadást, ha mégsem az történik, amire ők gondoltak! Úgy érzed, hogy elrontottad az egészet és tönkreteszed az életét a döntéseddel. Tipikus eset az “utolsó”. Mese vagy történet vagy akármi. Előre szólok: ez lesz az utolsó! Jön a válasz: Rendben! Letelt az utolsó, aztán megy a hiszti, hogy ő még egyet akar. Hát nem emlékszik, hogy megbeszéltük? Dehogynem. Csak próbálkozik. Hátha egyszer mégis bejön!
4. Figyelemelterelés: Bevallom ehhez kreativitás kell, meg egy kis józanság, hogy ne boruljon el az agyad. Például ha épp kiakadt, mert nem lehet az egyik játékkal játszani (pl. bent buborékot fújni), akkor gyorsan körbe kell nézni és keresni egy másik valamit, amire fellelkesülhet és a búbánatot elfelejtheti. Sokszor az is elég, ha csak elkezdek játszani valami járművel, vagy szólok neki, hogy jöjjenek a tűzoltók, mert nagy baj van! Rögtön átkapcsol, mert hát vészhelyzet van! Az ilyen alkalmakat mindig sikernek könyvelem el, mert sokszor nem könnyű hirtelen a lecseszés vagy veszekedés helyett új fejezetet nyitni…

Az egyik legnehezebb dolog szerintem az, hogy a saját gyereked személyiségét olyannak fogadd el, amilyen. Főleg ha teljesen más, mint te. Például Dávid és én. Ha nem az én gyerekem lenne, szerintem nem kedvelném túlságosan. Volt egy rövid időszakom, amíg nehezemre esett elfogadni azt, hogy ő nem úgy viselkedik, mint ahogy én tenném. Ő szereti a társaságot, meg nem áll, nem annyira szeret kreatívkodni (pl. rajzolni), hangosan beszél és még sorolhatnám. Ettől ő nem rosszabb, csak más. Valaki, akit meg kell ismerni! Hogy minek örül, mi köti le és mitől érzi jól magát. Nem könnyű, mert energiabefektetés kell hozzá. De a hónapok, évek alatt kiismerjük, tudjuk a gyengéit, az erősségeit. Az egész szépsége az tud lenni, ha az erősségeit ő is megismeri és tudja kamatoztatni, illetve ha a gyengeségei miatt nem bántjuk. Szeretném, ha sérülésmentes, szeretetreméltó felnőtt lenne belőle, aki tud türelmes lenni másokkal és van gerince konfliktust felvállalni.

És hogy Laura milyen lesz, ha megnő? Meglátjuk. Addig is igyekszem betartani ezeket az elveket. Az elmúlt időszakban többször volt sikerélményem: konfliktus-helyzetben nyugodt tudtam maradni. Bárcsak többször így lenne…

Úgyhogy ahogy jön a nyár és többeteknek otthon lesz(nek) a gyereke(i), nektek üzenem: Kitartás! A nyugalom a legjobb ellenszere a konfliktusoknak :) Tartsátok észben, hogy ő(k) még nem tud(nak) felnőtt fejjel ésszerű döntéseket hozni.

Tudom, hogy ez a mai egy kicsit olyan volt, mint egy hó végi leves – mindenféle összedobálva, amiből végül is egy emészthető valami lett. Nézzétek el nekem, legközelebb jobb lesz :)

Posted in Everyday life, Little Ones | Tagged , , , , , | Leave a comment

Így történt… Peti és Anna története

Sokatoknak már meséltünk magunkról, hogy hogy találtunk egymásra és milyen események vicces sorozata jött egymás után ahhoz, hogy ott tartsunk, hogy házasok vagyunk. Peti segítségével megpróbáltam a lehető legpontosabban, időrendben összeírni mi is történt azalatt a kb. 3 év alatt.

2005-ben (is) nagyon menő volt gyülekezeti ifjúsági dicsőítőcsapatot csinálni (továbbiakban: ifidics). Így hát csináltunk is! A kiinduló csapatban 3 énekes, 2 gitáros, 2 zongorista és 1 dobos volt – később kettéváltunk, de ez egy másik sztori. A csapat vezetője megkért engem és öcsémet, hogy zongorázzunk. A formációban Peti is benne volt, mint énekes – igy ismertük meg egymást. (Előtte csak látásból tudtam, hogy ki ő, nem sokkal azelőtt kezdett járni abba a gyülekezetbe.)

2006-ban lett nagyon divatos a flottás előfizetés. Egy bizonyos csoporton belül ingyen hívhattuk egymást. Peti is flottás lett, én is, meg még rengetegen – család, barátok, bárki, akinek ez előnyös volt. Az év szeptemberben szüleimmel Horvátországban voltunk nyaralni, kocsival. Mivel nagyon hosszú az út, visszafelé gondoltam felhívok valakit. Petire esett a választás, de tényleg nem tudom miért. Így hát felhívtam. Nagyjából 2 órát beszélgettünk, ha jól emlékszem. Attól a naptól kezdve pedig idővel rendszeresen felhívtam. Vagy ő engem. Megint egy kis idő elteltével már naponta többször hívtuk egymást. Reggel hév felé menet, suliban szünetben, hazafelé, este – éjszakába nyúlóan. A flotta egyik idegesítő tulajdonsága volt, hogy 1 óra elteltével szétkapcsolt és újra kellett hívni. Esténként átlagosan 3x hívtuk újra egymást. És ez így ment több, mint fél évig.

2007-et írunk. Sokszor suli után vagy ifi előtt kettesben találkoztunk a városban – persze nem randiztunk, szigorúan csak barátilag. Nézegettük a Parlamentet, játszótéren üldögéltünk vagy csak sétáltunk. Egyik ilyen alkalommal Peti épp meg akart csikizni, én meg visszacsikizni, mire úgy alakult, hogy szemből lefogott (átölelt), hogy “ne csikizzem meg”. Akkor szerintem történt valami… de persze nem vallottam be magamnak. Szombatonként a gyüliben egymás mellett ültünk, már mások is kezdték észrevenni, hogy alakul itt valami. Na ebben az időszakban volt az is, hogy egyik telefonbeszélgetésünk alkalmával Peti bekérdezett egy ilyet félig viccből: Feleségül ne vegyelek? (Egyébként ilyet mai napig szokott kérdezni :D). Válaszom: Még ne. (Tesséék?! Mivan?! Ne kérdezzétek. Mint sok döntésemet, ezt sem tudom megmagyarázni.) De ezt az időszakot Peti nem bírta sokáig. Túl sok “jelet” adtam neki, túl sok időt töltöttünk együtt… Nem hibáztatom érte. Egy szemét voltam vele… Egyik este, telefonbeszélgetés közben épp el akartam neki mesélni, hogy ki tetszik (aki nem ő volt). Meséltem, hogy 19 éves (Peti is annyi volt akkor), gyüliben találkoztunk, stb, stb. A végén, mikor kimondtam a nevet, akkor nem az ő neve hangzott el…

Azt hiszem ez volt az a pont, amikor valóságosan tudatosult bennem, hogy mit művelek vele, és hogy ő mit szeretne. Azt, hogy én mit akartam, azt nem tudtam. Beleszerettem a lelkébe, a beszélgetéseinkbe, nagyon élveztem a társaságát. De külsőre nem tetszett. Ez volt, bármennyire is kegyetlen voltam vele. De mivel ezután a zavarba ejtő beszélgetés után még mindig jóban voltunk, pár nappal később Peti rákérdezett, hogy akkor lehet-e köztünk valami komolyabb ennél. Nemet mondtam. Azt mondta, hogy akkor többet inkább ne hívjam…

Másnap reggel felhívtam, hogy mi újság. (Segítség…) És ez még pár napig így ment, míg végül megkért, hogy szakítsuk meg a kapcsolatot, ha én továbbra is a “csak barát” állásponton vagyok.

Hosszú szünet következett. Nagyjából másfél évig szinte semmit nem beszélgettünk. A köszönésen kívül pedig kifejezetten kerültük a kommunikációt. Hosszú csend után végül néha felhívtam. Például mikor megkaptam a fogszabályzóm. Teltek a hónapok, éltük az életünket. Időnként msn-eztünk kicsit, leírtam pár dolgot, ő válaszolt és ennyi.

2008-ra már alig tudtam mi van vele. Kezdett hiányozni! A beszélgetések… az, hogy mennyire jókat nevettünk. A közösen eltöltött idő, az, hogy teljesen egy húron pendültünk. Valamikor ebben az évben történt, hogy megírtam neki msn-en, hogy vele álmodtam és hiányzik. És hogy lehet, hogy másképp döntenék, ha megkérdezné megint. (Facepalm.) Szegény Peti, elmenekült. Mármint nem szó szerint. De hangyányit kiakadt, hogy hogy van képem ilyet írni neki. Mert már túl van ezen…

Év vége felé volt a szalagavatóm, amire meghívtam őt is. (?) A dolog “szépsége” az volt, hogy meghívottam volt egy olyan srác is, akibe totál bele voltam zúgva. Erre odahívom Petit is. Hát normális az ilyen? De úgy éreztem úgy helyes, hogyha ezen a fontos(nak gondolt) eseményen ő is részt vesz.

2009 kora tavaszán az egyik szabker gyülekezetben volt egy kávéházas alkalom, amin mindketten, egymástól függetlenül ott voltunk. Alkalom közben úgy döntöttünk elmegyünk sétálni és beszélgetünk egyet. (Sajna már nem emlékszem minek az apropóján kerültünk beszélgetésbe.) Nagyon jó volt, elmeséltük egymásnak hogy mennek a dolgok, mik történtek azóta. Később, május végén egy ismerősünknek volt zenei koncertje Kecskeméten, amire elhívott engem és egy barátnőnket. Viccből megkérdeztem Petit, hogy van-e kedve eljönni. Mire kitalálta, hogy jön, sőt, hoz autót is és elvisz minket! Még vezetni is hagyott a friss jogsimmal, ami azért elég bátor dolog volt tőle. Nagyon jó nap volt, jól éreztük magunkat, a végén Peti szülinapját is “megünnepeltük” a kocsiban. Azon a héten pénteken egy családnál volt egész estés dicsőítős, imádkozós alkalom, Petit megkérdeztem van-e kedve jönni, és el is jött. Az egészből csak arra emlékszem, hogy egy ponton odamentem hozzá és megöleltem. Nem mondtam semmit, ő sem. Bocsánatkérő ölelés volt. Mindenért.

Másnap, szombaton volt a Soul&Gospel fesztivál a Westend tetőteraszon. Már egy ideje ment a műsor, mikor odajött hozzám, hogy szeretne velem beszélni. Bementünk, leültünk egy kanapéra. Néztük a falat és mindkettőnk tudta, hogy ez lesz A beszélgetés. Megtárgyaltuk, hogy milyen jók is voltunk együtt régen és hogy mindkettőnknek hiányzik. Aztán azt is, hogy mostanában megint sokat beszélgetünk és jól érezzük így magunkat. És hogy ezt akarjuk folytatni. És akkor kész. Együtt voltunk. Jártunk! vagy mi…

Fontosnak tartom hozzátenni, hogy azalatt a 2 év alatt Peti is “megszépült” és én is. Már nem éreztem úgy, hogy nem tetszik. Sőt! ;)

Később, július környékén kérte meg a kezem. (Salvador koncert után sétálunk a trolihoz, azt mondja: Össze kéne házasodnunk, nem? Én: De.) SO romantic. :)

Posted in Storytime, Wonders | Tagged , , , , , | Leave a comment

Szabad máshogy, csak nem illik

A héten történt, hogy óvodás anyák napja volt egyik délután. 16.00-tól kezdődött hivatalosan, pár perces kis műsor versmondással, énekléssel. Nagyon kreatívnak tartottam, hogy az anyukák körbe ültek, a saját gyerekük pedig velük szemben állva mondta a közös verset. Így nem volt az az érzés, hogy mindenki őt figyeli, anyának meg úgy is jó, ha nem tudja olyan “szépen” a verset.

A dolog persze nem itt kezdődik, hanem 3 évvel ezelőtt, mikor Dávid született. Egyrészt, nagyon fiatal voltam. 22 évesen az ember lányából nem nézik ki, hogy férjezett és gyereke van. Sőt, inkább azt, hogy a gyerek becsúszott és akkor már meg kellett tartani. Sajnálatos. De nyilván ez a mostani trend miatt van, így nem hibáztathatom azokat, akik ezt gondolják. Én is nagyon könnyen ítélkezem. Hátha azért idővel a gyűrűt is észreveszik az ujjamon :) Szóval ennyi évesen már alapból kilógtam a többi környékbeli anyuka közül. Ezért azok az emberek, akik úgy gondolják jobban ismerik a gyerekeket, mint a szülő, még nagyobb ingert éreztek kioktatni, hogy mit hogyan kéne csinálnom. Például hogy adjak rá sapkát. Vagy egy pulcsit, mert fázik. A kedvencem, mikor a vadidegen megkérdezi, hogy miért sír a gyerek. Hát tudom én?! Nem tud beszélni, nem mondja el mi baja. Tippelek és vagy bejön vagy nem. De sajna az nem segít, ha engem felidegesítenek, mert azt meg megérzi! Sakk-matt. Na lényeg az, hogy az ottani (egyébként nagyon rendes) gyerekorvos az anyukám lehetne. Így nem csoda, hogy néha így is éreztem, mikor viziteltünk. Lassan, tagoltan mondott el mindent. A mostani dokival nem így van, talán a komoly 3 év előnnyel, amit azóta szereztem, talán azért, mert nem az első gyerek. Ez a része persze inkább csak vicces.

Amikor még békáson laktunk, a közeli játszótérre jártunk le Dáviddal hintázni, homokozni, sétálgatni. Sok-sok anyukát láttam, meg sok nevelési irányt. Vannak az “ugyubugyu” szülők. Biztos voltam benne, hogy nem akarok a gyereknek értelmetlen(nek vélt) szavakat tanítani. A dolgokat a nevén nevezzük, nem nyunyunak meg mumónak. A kutya kutya (vagy kutyus), nem vava. Az egy dolog, hogy a gyerek nem tudja még kimondani, de ne lepődjön már meg, ha azt mondják neki, hogy “Ülj le” – csüccs helyett. Nem szerettem, mikor cicizést mondtak az etetésre vagy hamham-nak hívták az evést. Remélem nem vagyok ezzel egyedül. A vicces része az, hogy ennek eredményeképpen Dávid 2 évesen kijavított, ha egy autót csakúgy leteherautóztam. Mert külön van kamion, teherautó, daruskocsi, billenőskocsi, tartálykocsi, betonkeverő, stb. Nesze nekem. :)

Aztán vannak az általam “odaszánt szórakoztató”-nak hívott szülők. Bevallom őszintén, ez nem én vagyok, de sok mindent tanultam tőlük. Ők azok, akik DIY játékokat csinálnak, a gyerekeik nem unatkoznak, hanem mindig kitalálnak nekik valamit, ami szuper elfoglaltság. 3 éves korig otthon vannak a kicsivel, és szomorúak, hogy oviba kell adni. Az ilyen anyukának van ideje (és kedve) sütit sütni a gyerekekkel vagy épp kreatívkodni. Jobbnál jobb ötletei vannak mivel tölthetnék az időt. Minden tiszteletem a tiétek, akik ezt tudjátok csinálni! Komolyan! Én csak nagyon ritkán tudom elhatározni magam. Persze, játszok velük meg kitalálok dolgokat, de jóval kevesebb energia-befektetéssel. Az otthonlét persze sok előnnyel is jár, van idő ilyeneken agyalni.

A következő csoport az “aggódók” csoportja. Jajj, le ne ess! Vigyázz, megütöd magad! Ne csináld ezt, ne csináld azt… Félreértés ne essék, az én fejemben is tucatnyi lehetséges eseménysor végigjátszódik. De az, hogy feláll egy székre? Vagy fel akar mászni a létrára? Csinálja! Csak ne egyedül. Azt gondolom (és általában így van), hogy ha elmondom neki mire figyeljen, akkor lehet, hogy annak ellenére megtörténik a “baj”, de legközelebb már tudni fogja mit csináljon másképp. És ha nem hagyjuk magára létramászást játszani, akkor természetesen el tudjuk kapni. Hasonló a sétálás is. Nem szoktam fogni a kezét, csak ha ő nyújtja. Sétál magától, az út szélén megáll, mielőtt átmegyünk. Persze nem mondom, hogy nem dobban meg a szívem, mikor közel megy az úttesthez! De igyekszem teljes bizalmat adni neki, tudom, hogy értelmes gyerek.

És visszatérve az ovis sztorira… az anyák napi ünnepségre hivatalosan nem kellett kiöltözni. A gyerekek nagy többsége viszont szoknyában, fonott hajjal, nyakkendőben vagy minimum ingben volt. Én kaptam a ferde tekintetet, hogy nem öltöztetem át Dávidot valami “szépbe”. Az 5 perces versmondásra! Reggel direkt olyan ruhát adtam neki, ami nem szakadt, nincs széthordva, hanem tisztességes és jól is áll neki. Még olyan gyerek is volt, aki Dávidnak mondta, hogy az ő ruhája nem szép. De hát mindenből tanulunk. Legközelebb majd máshogy lesz.

Összességében szerintem érdekes ez a sokszínűség, és biztos vagyok benne, hogy mindenki talál neki való szülőtársakat, akik hasonlóan gondolkoznak és lehet velük beszélgetni. Ennek ellenére sokszor érzem azt, hogy na, megint én vagyok a fura. Aki túl fiatal, túl szigorú vagy épp túl engedékeny, túl laza és nem úgy csinálja, mint mindenki más. Viszont ami megnyugtató: tudom, hogy a gyerekem így szeret, ahogy vagyok. :)

Posted in Everyday life, Little Ones | Tagged , , , , | Leave a comment