Gondolatok

Elég sok mindenen keresztülmentem, mióta szülő vagyok. Rengeteget változtam, a régi önmagam rám sem ismerne. Nem csak a rossz élményekről van szó meg a nehézségekről. Egyszerűen egy gyerek megléte, nevelése és a vele együtt élés új dolgokat hoz ki a szülőből.

De szerintem a legviccesebb az egészben az, hogy milyen nevetséges dolgok fordulnak meg az ember fejében. Ebből szemezgettem nektek most párat, sűrű elnézések közepette, hogy az előző bejegyzés elmaradt, de mentségemre szóljon, hogy azon a héten én is és Laura is betegek voltunk. Ugorjunk is neki.

„Az én gyerekem a legkedvesebb a világon! Valamit nagyon jól csinálok a nevelésében!” – Megosztotta a másikkal a rágcsálnivalóját, vagy épp megértő volt és mikor betegen feküdtem, nem nyúzott. Aztán eltelik egy kis idő…
„Az én gyerekem hogy lehet ilyen bunkó? Mit rontottam el?!” – Mert épp elmúlt az empátia és valahogy rosszul viselkedett…

„Ide nekem még egy gyereket, elbánok én hárommal is!” – Időnként sikerül nagyon ügyesen eltölteni egy délutánt: játszunk, kézműveskedünk, eszünk-iszunk, mindenki mosolyog, szeretet van. Aztán valami történik és jól összeveszünk.
„Én erre nem vagyok képes, mit képzeltem?”

Aztán ott van az, amikor elalszik a karodban, nézed, ahogy kisimul az arca és békésen szuszog, és azt kívánod bárcsak ne kellene letenni, aludhatna ott melletted az ágya helyett és odabújhatnál hozzá… Aztán megszólal az agy gondolkozó része és tudod, hogy nem akarod beszoktatni magatok közé és különben is, úgy mocorog meg kukacol egész éjszaka, hogy nem is akarod te igazán, hogy ott legyen köztetek…

„Nem élem túl ezt a délutánt.” – Hazaérünk az oviból/bölcsiből és valamiért rossz napja van. Balhézunk, veszekedünk, semmi sem jó. Máskor persze nem így van…
„Már fürdés idő van? De olyan jól érezzük magunkat!”

Ha eleget alszok, jól telt a napom és valahogy minden sikerült:
„Ma milyen türelmes vagyok vele! Máskor is így kellene…”
De persze rögtön másnap eldurran az agyam, mert épp reggel elaludtam, nem volt főzve kávé és a tejet is melléöntöttem. – Vedd fel a cipőt. A cipőt! CIPŐ!…
„A túróba, megint kiabálok… Türelmesebbnek kéne lennem.”

Mikor a gyerek először érintkezik a közoktatással, esetünkben a bölcsiben, az anyukának legalább akkora küzdelem a beszoktatás, mint a gyereknek. Mikor először otthagyod még bátorítóan mosolyogsz, bólogatsz magadban, hogy jól teszed, jó lesz neki. De később, főleg, ha épp sírva váltatok el, rád szakad az önvádlás, hogy mekkora szemét vagy, egy utolsó, vacak anya, hogy csakúgy „lepasszolod” a gyereked, hogy magaddal törődj és őt magára hagyod…

De nyugi, ez nálam még az oviban is így van. Időnként, miután reggel elköszönök tőle a csoportszoba előtt és elindulok haza, azon jár az agyam, hogy hogy kiszúrok vele és hogy elrontom az életét. Pedig szereti az ovit! Sőt, emberfüggő a gyerekem, ha lehet ezt így mondani. Többször volt már, hogy mentem érte, és az első kérdése az volt, hogy jön-e valaki hozzánk, vagy megyünk-e valahova. Akik engem kicsit is ismernek, sejthetik mennyire vágyom én arra, hogy minden este vendégeink legyenek… De ő ilyen.

Ott van még az összeveszés is. Az egyik legfurcsább dolog szülőként az, hogy mikor igazán haragszol rá(juk) valamiért és összedurrantok, aztán rád néz a cuki fejével, nem is tudsz rá már annyira haragudni…

Összességében ez az egész olyan, mint egy labirintus. Sosem tudod melyik elágazás után mi jön. Sokszor nem is könnyű emiatt, mert tervezel valamit és teljesen máshogy lesz. Máskor meg összejön. De látni őket felnőni, okosabbá, kedvesebbé válni, elkísérni, ahogy fejlődik a személyiségük és megharcolják a harcaikat – ez az, ami miatt egy szülő sosem adja fel.

Advertisements
Posted in Everyday life, Little Ones | Tagged , , , , , | Leave a comment

Óvodás szemmel a világ

Összeszedtem pár dolgot az ovisokkal kapcsolatban, amit érdekesnek vagy viccesnek tartok. Mert nagyon érdekesek ám! Külön világ az övék… ami kívülről teljesen logikátlannak és értelmetlennek tűnik.

Többek között nem tudnak magukon uralkodni. Ha elönti őket egy érzelem, akkor vége. Nincs más. Meg kell tanulniuk észrevenni például ha mérgesek, mert ösztönösen csak azt érzik, hogy fel akarnak robbanni. Ehhez idő kell, míg kialakul, és sok-sok türelem. El kell nekik mondani, hogy éppen mit éreznek, hogy aztán később is tudatosítsák: semmi gond, csak épp valami felbosszantott. És nem tudnak a nyelvüknek megálljt parancsolni! Ezért is szoktak vicceseket mondani, mert mindent kimondanak, ami eszükbe jut. És ezért idegesítő, hogy mellettük beszélgetni csak igen ritka esetben lehet. Ráadásul a figyelmük is elég gyakran kalandozik, így megesett már többször, hogy próbálta valamelyikünk nagyon szívhez szólóan leszidni, de ő valami teljesen random észrevételt szólt közbe. Pl.: Anya, ott egy madár! vagy Ebéd után kaphatok édességet?…

Az ovisok mindig, minden esetben játszanak. Így dolgozzák fel a nap eseményeit, így értik meg a világot és így lesz nekik izgalmas az időtöltés. Ha figyeled, mikor egyedül játszik, fültanúja lehetsz az aznapi történéseknek. Hogy mit mondott az óvónéni vagy valamelyik gyerek, mit játszottak, vagy ki kivel veszekedett. Vagy meghallgathatod a mondókát, amit tanultak. Valahol olvastam, hogy egy óvodásnak az a “normális”, hogy sosincs egyedül. De nem ám úgy, hogy a szülő ott dekkol mellette. A játékok! Azokhoz beszél, velük történnek az események, így a saját kis világában tölti velük az idejét. Akkor unatkozik, ha semmilyen “képzelt világba” nem tudja épp beleélni magát. Olyankor segíteni kell neki elkezdeni a történetet, és ha belejött, már magától is folytatja. Különben elképesztő milyen fantáziájuk van! Olyan dolgokat el tudnak képzelni, és olyan tárgyakba belelátnak dolgokat, hogy el sem hinnétek. Épp a héten építettünk egy hosszú tornyot, amit felkapott, keresztbe rakott és közölte: ez egy aratógép.

Borzasztóan egyszerű dolgok kiakasztják őket. Szétesett a legóház. Vagy nem megy fel a zokni a lábára (mert fordítva akarta fölvenni). Vagy leitta magát és van egy csepp tea a nadrágján. Icipici dolgokon ki tudnak borulni és mérhetetlen önuralom kell felnőtt részről, hogy ezekre ne ordítás legyen a válasz. Sajnos ez is a fejlődési folyamatuk része. Hogy nem mindig minden úgy van, ahogy szeretnék, és nem minden sikerül elsőre. Talán ezt még felnőttként is nehéz elfogadnunk, hát még gyerekként! Plusz nehezítő tényező, hogy a kézügyességük sem olyan fejlett még, így néha egyszerűen csak ügyetlenek és ez zavarja őket. :)

Ez a korosztály sajátosan jelzi, ha épp lemerült a szeretet tankjuk. Mivel megfogalmazni nem tudja, mindenféle más módon próbálja a szülők figyelmét magára felhívni. Elkezd direkt olyanokat csinálni, amikről tudja, hogy idegesítő. Éjszaka felriad és valamilyen mondvacsinált probléma miatt behív magához (pl. hogy nem tetszik neki az, hogy a szoba közepén van az egyik játéka). Sokat hisztizik felesleges dolgokon csak azért, hogy vele foglalkozzanak. Nem akar megenni dolgokat, vagy egyáltalán semmit nem eszik 1-1 étkezéskor. (Dávidnak a Laura születése utáni fél év volt a legnehezebb. Sok időbe telt neki, míg megértette (vagy elfogadta), hogy már nem csak ő van nekünk. Nem rossz ez neki, szereti a tesóját, de nyilván azért egész más, hogy ha játszani akar velem, akkor nem minden esetben tudok csak rá figyelni.) A jó hírem viszont az, hogy ennyi év alatt már szülőként ki lehet ismerni a gyereket ahhoz, hogy tudd mi segít neki. Például ha együtt esztek valami “vacakot”: chipset, kekszet, akármit. Vagy jól megkergeted és megcsikized. Vagy csak megölelgeted. Vagy elviszed valahova, ahol nagyon jól érzitek magatokat. Kinek mi jön be. :)

Figyelem! Az ovisok mindent elhisznek! Ez nagyon nagy felelősség, mivel nem akarjuk, hogy a lelkük tönkremenjen. Ha azt mondod neki, hogy kap egy fagyit, ha megeszi a zöldséget, akkor ő kérni fogja a fagyiját. Ha azt mondod, hogy éjszaka be kell takarózni, mert a szörny leharapja a lábát, akkor éjszaka visítva fog ébredni, mert megtámadta a szörny. Nem viccelek, volt már ilyenre példa (nyugi, nem mi mondtuk neki). Vagy ha figyelmetlenségből rábólintasz valamire, amit kér, akkor ő teljes bizalommal van feléd, hogy meg fogja kapni. Nagyon vigyázni kell, hogy az ember mit mond. Ráadásul nálunk úgy van, hogy az én szavam szent. De szó szerint értve. Még akkor is, ha ő nincs itthon. Ha mamáéknál van, akkor is szokták mesélni, hogy “Nem, mert anya nem így szokta!” felkiáltással hihetetlenül szigorúan ragaszkodik 1-1 dologhoz. Például: először a pólót kell felvenni, után a gatyát, aztán a zoknit. Mert anya így szokta. Vagy múltkor volt az, hogy Peti épp a sálat akarta ráadni, mikor mondtam nekik, hogy előbb a kabátot kellene összecsatolni, mert a sáltól már nem lehet. Erre Dávid lekapja a sálat a nyakából és kiabál, hogy a kabátot kell összecsatolni, mert ANYA AZT MONDTA! Haha…

Összességében azért hálás vagyok Istennek, hogy nem óvodásként születnek a gyerekek, hanem tudjuk honnan indultak és tudjuk hova tartanak. Minden korszaknak egyszer vége, aztán új kihívások jönnek. :)

Posted in Everyday life, Little Ones | Tagged , , , | Leave a comment

10 dolog, amit nem tudtál rólam

Az előző, komoly hangvételű bejegyzés után lazábbra veszem kicsit a témát. Eszembe jutott pár dolog a múltamból, amit sokan biztosan nem tudtok, és szerintem érdekesnek fogtok tartani. Nem mondhatnám, hogy olyan rengeteg mindennel foglalkoztam, de azért nem unatkoztam :) Kíváncsi vagyok kedves Olvasó, hogy te hány olyat tudsz mondani, amit már tudtál!

  1. Általános 2. osztálytól 8 évig tanultam zongorázni. Elsőtől csak azért nem, mert 1 év kötelező zenei előképző (azt hiszem így hívták) volt. A tanárom azt hitte én leszek a következő nagy zongorista, mert volt tehetségem, de én nem tartom magam eléggé művésznek hozzá. Egyszer elvitt versenyre is, de még helyezést sem értem el, ami nagyon elkeserített. Ne aggódjatok, túl éltem :) Viszont zongorista nem lett belőlem.

    anna-1998-001.jpg
  2. Nagyon szeretek sportolni. Általánosban kézilabdára jártam, kerületi versenyre is mentünk a csapattal. Gimiben röpiztem, de csak rövid ideig, közben viszont hip-hopozni kezdtem, amiben úgy tűnik szintén tehetségem van (volt??), mert versenyszerűen is csináltuk. Országos verseny-fordulót nyertünk duó kategóriában!

    verseny
  3. Utálok orvoshoz menni. Akkor is, ha csak egy papírért kell bemennem, vagy csak vérnyomás mérésre. Egyszerűen ki nem állhatom, és ha lehet, kerülöm. Vérvételnél pedig már befelé menet kinézek magamnak egy alkalmas helyet arra, hogy ledőljek összeszedni a vérnyomáson, mikor kész vagyunk. Peti nem akart hinni a szemének, hogy a rendelő padlóján fekszek. De ha nem, akkor elájulok, kész, paff. Szóval inkább a padló.
  4. Kiskoromban rengeteget utaztam a családdal. Csak egy pár hely, ami most eszembe jut: Izráel, Görögország, Horvátország, Spanyolország, Ukrajna, Anglia, Olaszország. Persze kicsi voltam és szinte semmire nem emlékszem, csak 1-1 számomra nagyon érdekes képkocka maradt meg. Például a görög tengerparton a hatalmas hullámok. Vagy mikor kagylókat gyűjtöttünk. Aztán gimi alatt voltam Lengyelországban (Krakkóban) és Párizsban.

    100_3572.JPG
  5. Egész addig, amíg nem lett sajátom, ki nem állhattam a gyerekeket. Nem viccelek, nem szerettem őket. Gondolom már feltűnt, hogy nem vagyok az az óvónő típus. Persze a mieinket szeretem, ne aggódjatok :) De soha életemben nem dolgoznék olyan munkahelyen, ahol kiskorúakkal kell foglalkozni. Egyszer kipróbáltam egy pár órát egy családi napköziben (épp munkát kerestem), a dolog úgy nézett ki, hogy 9-kor bementem, leültem és 11-ig ott voltam, szó nélkül. Kékhalál. Aztán kijöttem, hazamentem és mondtam Petinek, hogy nem akarok ott dolgozni.
  6. Általánosban, 7. osztályos koromban elütött egy autó. Én biciklivel mentem épp haza, át a zebránál, amikor az autós kanyarodott és valamiért nem vett észre. Puff. Nem a szélvédőre estem, hanem az útra, viszont elég nagyot. Mindkét lábam durván bekékült, alig tudtam ráállni, de más bajom nem lett, másnap pedig mentem suliba, ahol a többiek alig akarták elhinni, hogy ennyivel megúsztam. Ez életem egyetlen maradandó sérülése – azóta a lábamon, ott, ahol a rendszámmal találkoztam, van egy kis pukli.
  7. Szemüveges vagyok. Számítógépezéshez és olvasáshoz szoktam (már amikor) használni. Annyira kis dioptriát igényel a szemem, hogy rövid időre meg sem érzem, hogy kell, csak akkor, ha nagyon sokat gép előtt ülök és/vagy olvasok. A munkahelyemen minden nap használtam, mert gyakorlatilag reggeltől délutánig a laptopot bámultam. Mostanában reggelente olvasáshoz szoktam használni. De biztos, ami biztos, van 3 is :)

    wp_20160212_12_00_17_selfie.jpg
  8. Ha emberek előtt kell beszélnem, borzasztó ideges leszek. Remegek, a pulzusom felszökik, és ezért a fejemben összeállt, egyébként komoly és mélyreható üzenet vagy elviccelt hülyeség lesz, vagy értelmetlen, semmitmondó szöveg. Ez egyébként rettentő zavaró, főleg, ha tényleg valami fontos témáról van szó. Azt hiszem az évek alatt egy picivel jobb lettem, de még bőven van mit gyakorolni… Ebben segít például a blogírás. Meg tudom fogalmazni, amit szeretnék mondani, és azt át tudom adni abban a formában, amiben megálmodtam.
  9. Nem bírom a zajt. Azt a fajtát, mikor egyszerre 2-3 irányból jönnek a különböző impulzusok. Példa: Dávid beszél hozzám, Laura sír és szól a zene. Kész. Végem. Olyankor ösztönösen üvölteni akarok, hogy mindenki hallgasson és legyen végre CSÖND!
  10. Évekig nem mertem mások előtt énekelni. Pedig szolfézsra jártam, ahol kötelező volt és csináltam is. De ha arról volt szó, hogy egy társaságban énekelni kell, na azt nem. Már kb 4 éves házasok voltunk, mikor először mertem Peti előtt megmutatni a hangom. Előtte akárhogy kérlelt, nem voltam hajlandó, pedig nagyon kíváncsi volt rá. Azt tudtam, hogy nem hamis, de azt gondoltam magamban, hogy csúnya a hangszín, amin éneklek. Peti viszont megnyugtatott, hogy semmi gond nincs vele :) Azóta már bátrabb vagyok, bár időnként kicsit noszogatni kell, hogy ki merjem engedni a hangom.

És tessék! 10 dolog, amit talán még soha nem hallottál rólam. Remélem jól szórakoztál, vagy van, amivel megleptelek. További szép októbert, és ne feledd: jön a hosszú hétvége!

Posted in Everyday life, Storytime, Things | Tagged , , | Leave a comment

Segítség!

Egy hetes csúszásban vagyok a bejegyzéssel, szóval elnézést. Nem is ezzel a témával készültem eredetileg. De úgy tűnik az élet nem mindig megy úgy, ahogy akarjuk. Az utóbbi hónapokban hallottam több olyan házasságról, ami kezd tönkremenni, vagy már el is váltak. Nagyon mélyen elszomorít. Főleg, hogy elméletileg ezek a házasságok keresztény felek közöttiek. Ahol nem ketten, hanem hárman, a Teremtővel kellene együttműködni. De mégis, ahogy telik az idő, kinél hamarabb, kinél később, vannak széthúzós időszakok. Ez normális, de valamiért mégsem készítenek fel minket. Milyen furcsa is lenne, nem? Arról beszélni egy friss, szerelmes párnak, hogy “eljön még az idő, amikor azt kívánod, bárcsak ne lennél házas!”. Micsoda? Ilyet mondani!…

Pedig őszintén megvallva nálunk is előfordultak ilyenek. És itt csakúgy mellesleg leszögezném, hogy a mi házasságunk sem tökéletes. Messziről sem. De vannak dolgok, amiken keresztülmentünk, és ami akkor megpróbáltatás volt, az most már tapasztalat. Hatalmas megtiszteltetés, hogy vannak párok, akik felkérnek minket jegyesoktatásra, ahol megoszthatjuk velük a mi saját kísértéseinket, próbáinkat. Hátha ezzel a kicsivel mi is hozzájárulunk egy egészségesen működő kapcsolathoz.

Nekünk sem szóltak előre, hogy lesznek nehezebb időszakok. És most nem a szürke hétköznapokra gondolok, amikor telnek a hetek és a pár tagjai nem látják a másikat “rózsaszín felhőben”. Erre azért valahol számítunk is, mivel az együtt élés nem csak a szép dolgokról szól, hanem a szennyes ruháról, mosatlan edényekről, betegségről, rossz szokásokról is. De igenis észre kell vennünk, ha érzelmileg kezdünk távolodni. Persze, az eszünkkel tudjuk, hogy szeretjük a másikat, emlékszünk még a randikra, a szép dolgokra. De mi van akkor, ha az egyik fél vonzódni kezd egy kívülállóhoz, amikor épp gond van a házasságában? Van ilyen? Persze. Keresztényeknél is? Persze. Emberek vagyunk, nem vagyunk vakok, a világban vannak olyan embertípusok, akik szemrevalóak nekünk. Szerintem rossz oldalról közelítjük a kérdést. Attól, hogy látunk valakit, aki tetszik, attól nem fogunk elválni a házastársunktól. Viszont ha hagyjuk eluralkodni magunkon az érzelmeinket és nem közelítünk újra a párunkhoz, akkor mikor később találkozunk vele két dolog történik. 1: Elszégyelljük magunkat. 2: Eszünkbe jut az az izgalmas érzés azzal a kívülállóval kapcsolatban, és ez eltávolít a másiktól. Azt képzeljük, hogy ez az érzés már nincs meg a házastársunkkal és valami elveszett, elhidegült, pedig csak arról van szó, hogy épp nehezebb időszakot élünk meg.

Az eddigi egyetlen megoldás, amit ilyen esetben működni láttunk: az őszinteség. Elmondani a másiknak, amit érzünk. Bocsánatot kérni és továbblépni. Sebezhetőnek, bűnösnek mutatkozni. Lehet, hogy abban az órában, azon a napon nagyon kellemetlenül fogjuk érezni mindketten magunkat. Lehet, hogy a másik szomorú lesz, és kicsit megcsalva érzi magát. De mikor az érzelmek lenyugszanak és túl van tárgyalva a dolog, a kapcsolat szorosabb, erősebb lesz.

Ha már ezen a szinten túlmentek a gondok, akkor pedig kérlek, könyörgöm, ne féljünk segítséget kérni! Azért van családunk, barátaink, gyülekezetünk, és főleg – azért van egy Istenünk, hogy legyen kihez fordulnunk, ha baj van. Nem szabadna a problémákkal egyedül maradnunk. Főleg nem, ha a házasságunkról van szó. Mindenkinek vannak jobb és rosszabb időszakai. Vannak könnyebb és nehezebb napok, hetek.

Gondolom nem meglepő, hogy az egyik ilyen időszak a gyerek születése. Sok anyukán (magamon is) észrevettem, hogy az első évben befordul, túl sokat gondolkozik, agyal, érzelmileg egy passzív állapotban van. Kevesebb inger éri, ezért mikor a férje hazaér, őt támadja le az összes felmerülő gondolatával, ötletével, a nap eseményeivel, stb. Mit is mondhatnék… Ezen túl kell lendülni. Érdemes megválogatni, hogy melyik infó lehet érdekes az apukának és melyik nem. Például nem biztos, hogy érdekli melyik törlőkendő volt akciós. Vagy hogy épp mennyit és milyen formátumút csinált a baba a pelenkába. A lényegtelent érdemes kiszűrni, hogy amit mondasz, azt élvezze hallgatni és meglegyen a kontakt.

Egy másik ilyen időszak szerintem akkor van, amikor az anyuka visszamegy dolgozni. Hirtelen kitágul az élettér, sokszoros mennyiségű inger éri és nem “csak” anyukának, hanem önálló, felnőtt nőnek érezheti magát. Reggelente nem az van, hogy csak felkap valamit, amit éppen ér, hanem a munkahelyére fel kell öltözni, jól kell kinézni. De ezzel semmi gond nincs, ez természetes. Hiszen nem lehet pizsama gatyóban meg lógós pólóban elindulni dolgozni. De ez könnyen átmehet abba, hogy otthon már ne érezze jól magát, sőt, szélsőséges esetben hogy azt gondolja, bárcsak ne is lenne házas. Hiszen annyival szabadabb lenne! Így meg ott a sok kötelesség… Ennek kiküszöbölésében a férjnek és a feleségnek is van szerepe. Férfi részről azt gondolom fontos észrevenni, megdicsérni az asszony fáradozásait és kifejezni valamilyen módon azt, hogy a nő mennyire fontos neki. Női részről pedig valahogy úgy mondanám, hogy ne szálljon el az agyunk. Ennél szebben nem tudom megfogalmazni. Jöjjünk le a földre, ne felejtsük el, hogy van családunk, és hogy ott mi a szerepünk. Legyünk hálásak értük!

Amit még láttam széthúzó erőnek, az az, amikor az élet túlzsúfolt. Nincs idő egymásra, nincs idő pihenni, nincs idő lenyugodni. Nekünk ilyen a költözés volt. De lehet ez munkahely váltás, sok intézkedés, vagy akár túl sok program is. Valahogy meg kell találni a módot arra, hogy egy párként újra egymásra találjunk. Segítséget kérni. Nem szégyen elmondani másoknak, hogy épp túlzsúfolt az élet és elegünk van belőle. Csak ezt be kell látni. Biztos van olyan program/feladat, amire meg lehet kérni másokat, hogy könnyebb legyen. Ne hagyjuk, hogy a házasságunk tönkremenjen ilyenek miatt.

Zárszónak nem is tudom mit írhatnék. Emberek! A kapcsolataitok legyenek fontosak! A házasságotok pedig szent! Mert a házasság Isten szemében is szent. Azt ápolni kell és rendben tartani. Ha nem teszünk bele, akkor nincs mit kamatoztatni belőle. Ha úgy látjuk, hogy rossz irányba haladunk, hát mondjuk el a másiknak és együtt keressünk rá megoldást. A Biblia is arra bátorít, hogy kérjünk segítséget: Minden gondotokat Őrá vessétek, mert neki gondja van rátok. […] Ő maga fog teljessé, erőssé, szilárddá és állhatatossá tenni. Övé a dicsőség és a hatalom örökkön örökké. Ámen.

Posted in Things | Tagged , , , , , | Leave a comment

A nap, amikor új életet kezdtünk

Vegán. Hallottátok már a kifejezést?

Szóval szeptember 4-től ráálltunk a vegán étkezésre. Mielőtt folytatnám, tisztáznám, hogy: 1. Csak Peti lett teljesen vegán, én és a gyerekek továbbra is vegyesen étkezünk. 2. Le fogom írni miért történt így, vélemény-nyilvánítás előtt érdemes végigolvasni az egészet.

Sokan, akik ismertek minket tudjátok, hogy Petinek örökletesen magas a koleszterinje. Annyira, hogy (a felmenőinek is apai ágon) gyógyszert kell szednie azért, hogy alacsonyabb szinten tartsa. Ez azt jelenti, hogy a normális maximum, kb. 5-ös szint helyett gyógyszerrel 7 körül lehet tartani. Gyógyszer nélkül ez az adat akár 9-10 is lehet. Ez egyébként azért veszélyes dolog, mert később, 40-50 év körül növeli a szívinfarktus és egyéb szívproblémák esélyét. Sajnos Peti több idősebb rokona szívinfarktusban halt meg, és elég fiatalon…

Ezek miatt már alapból óvatosabban étkezünk mióta összeházasodtunk, próbálunk nem túl zsíros dolgokat enni, és mint tudjátok, sokat is fogytunk kb. 2 éve, ami szintén csökkenti a kockázatot. Peti heti rendszerességgel jár futni itt a környéken, illetve együtt is el szoktunk menni edzeni. Nyáron viszont kipattant az ötlet Peti fejéből, hogy mi lenne, ha kipróbálnánk azt, hogy nem eszik semmi állati eredetű készítményt. Nincs tej, tojás, joghurt, tejföl, sajt, felvágott, máj, hús, vaj, stb… Tudniillik koleszterin minden olyan ételben található, ami állati eredetű.

Először nem igazán lelkesedtem az ötletért. Meg aggódtam is. Valahogy belénk van építve (vagy nevelve?), hogy húst enni kell. Mintha anélkül nem lehetne élni. Az alap ötletet rengeteg utánajárás és tervezés követte. Peti számtalan vegán, ill. koleszterin-problémás oldalt olvasott át, orvosilag alátámasztott véleményeket nézegetett, tippeket, történeteket arról, hogy ki hogy csinálja és egyáltalán: van-e értelme.

Nyáron sokat beszélgettünk erről és arra jutottunk, hogy adunk egy esélyt a dolognak. Fél év. Szeptembertől elkezdi, csináltat egy vérképet előtte, aztán utána is. Ha érdemi változás látszik a koleszterin-szintjén, akkor elképzelhető, hogy vegán is marad. Ha nem, vagy csak kevés, akkor még kitaláljuk. Azzal itt még kiegészíteném, hogy azok a termékek, amik “nyomokban tejet, tojást, stb. tartalmaznak”, azok nem estek ki a listából.

Pár dolog, amiért első hallásra aggódni/felháborodni szoktak az emberek, ha ezt meghallják:

Mit fogsz akkor enni?
A húson és tejtermékeken kívül elég sok lehetőség van még. Zöldségeket főleg, de ezek is maradnak: krumpli, rizs, tészta (tojás nélküli). Hüvelyesek, magfélék. Ráadásul a tojásnak csak a sárgájában van koleszterin, így a fehérjét eheti. Így lehet csinálni “hamis” rántottát pl. Főzelékeket, szószos tésztákat, rakott/sült/párolt zöldséget. Zöldségfasírtot, töltött zöldségeket, édes tésztákat (pl. mákos, grízes). Meg gyümölcsöket. Ráadásul a tejet sokféleképpen lehet helyettesíteni, rizsitallal, zabitallal, így a legtöbb tejjel készülő finomság is maradhat az étlapon: tejbegríz, puding, stb.

Hogy fogod kibírni?
Simán. Elhatározás kérdése. Ha meg az egészségedről, vagy (kissé eltúlozva) az életedről van szó, úgy még könnyebb betartani.

Hogyan fogsz elég fehérjét bevinni?
Most őszintén. Te, aki ezt kérdezed, te magad odafigyelsz arra, hogy elég fehérjét vigyél be egy nap? Ezt csak mellékesen kérdezem. Egyébként sok zöldségnek magas a fehérje-tartalma, az olajos magvaknak pedig még magasabb. Tápérték-táblázatot is nyomtattunk, hogy legyen honnan ötletet meríteni.

Miért?!
És itt szoktuk elmesélni azt, amit már nektek is leírtam a koleszterinről és a szívről. Megnyugtatlak, semmilyen szintű vallási (vagy természetvédelmi) ok nincs mögötte.

Most van egy hete, hogy vegán kosztot kell főznöm, illetve vásárolnom. Eddig minden rendben ment. Még ki kell tapasztalni miket lehet készíteni, hogy ne legyen unalmas. Reggelire és vacsorára pedig pár olyan dolog is bejött, amit eddig Peti nem igazán evett: zabkása, müzli, lekváros kenyér. Rendeltünk tökmagot és szotyit is, ami 1-1 ételre rászórva változatossá teszi azt. Ezeken kívül most több zöldséget, gyümölcsöt eszünk, ami szintén jót tesz. A szóját pedig ha lehet megpróbáljuk elkerülni. Ezt az egészet nem úgy akarjuk csinálni, hogy minden húsfélét szójás utánzattal helyettesítünk, hanem úgy, hogy másra cseréljük.

Utolsó apróság: mint az elején említettem én sem és a gyerekek sem álltunk le így, ahogy Peti. Főleg Lauránál még nagyon fontos, hogy mindenféle étellel megismerkedjen. De Dávidnak is előszeretettel csinálok bármi “állatit”. Rám eddig olyan hatással volt a dolog, hogy kevesebb húsfélét eszem, mert magamnak nem mindig van kedvem külön főzni, és akkor már esélyes, hogy megeszem én is azt, amit Petinek csináltam. (Dávid az oviban eszik, Laurának pedig amúgy is külön kaját készítek.)

A továbbiakban ha érdekel titeket. megosztom hogy állunk ezzel a dologgal és hogy mi lett az eredménye. Addig is kellemes őszt (végre pulcsis idő!) és további szép napot!

Posted in Everyday life, Storytime | Tagged , , , , , | Leave a comment

6 apróság, amitől falra mászok

Vannak a világban a nagy, fontos dolgok. Meg vannak az apróságok, amik vagy kisimítják, vagy megrángatják az idegrendszeredet. A sokadik ilyen esetnél elkezdtem összeírni mik azok a dolgok, amik a másodperc tizedrésze alatt úgy felidegesítenek, hogy elfelejtem hova indultam. Biztos van még mit hozzáírni a felsoroláshoz, de nekem ezek azok a dolgok, amik biztosan szerepelnek a toplistán.

1. Lecsúszós zokni:
Felöltözöl, indulsz felvenni a cipődet, a zoknid pedig csúszik le a sarkadon. Megigazítod, mész tovább, erre megint. Felveszed a cipőd, gondolva, hogy majd az segít. De nem. Ahogy sétálsz a cipőben a zoknid ugyanúgy vándorol lefelé, egész addig, amíg már azon taposol, a sarkadat pedig kikezdi a cipőd.

2. Bevásárló kocsi, ami külön utakon jár:
Szerencsére már majdnem mindenhol megszüntették az apróval kiváltható kocsikat. Nincs is annál felemelőbb, mint mikor bankkártyával tervezel fizetni, de apró kellene a kocsihoz… Viszont 10-ből 8 esetben a négy kerékből legalább egy akad, így ha egyenesen mész, jobbra kanyarodik. Ha balra mennél, akkor pedig megáll. Vicces, mikor a parkolóban jön valaki az általad használt bevásárló toligáért és megkérdezi, hogy jól gurul-e. Persze, csak nem arra, amerre kérem.

3. Menekülős táska:
Szóljatok, ha csak én vagyok így. De én táskát kétféleképpen hordok. Vagy mindkét vállamon, vagy ha egy pántja van, átrakom a fejemen, hogy a táska a hátam mögé kerüljön. Egyszerűen idegbajt kapok attól, ha séta közben lecsúszik a pánt. Főleg olyan esetben, mikor jönnék ki a kapun teli kezekkel, vállamon a táska és paff. Már nincs ott, hanem lecsúszott a karomra, ezzel kiütve a kezemből a többi cuccot.

4. Az az egy hajtincs:
Tudjátok, ami túl rövid ahhoz, hogy elcsatold, de túl hosszú, hogy ne zavarja a látásod. Mikor pedig végre azt hiszed megszabadulsz tőle (mert egy percig ott marad a helyén), alattomosan megint a látóteredbe csúszik.

5. Zsebek:
Az egyik kedvencem, mikor főzés közben a pulttól el szeretnék menni a főzőlapig (kb. fél méter), de hirtelen valami visszaránt. A zsebem beakadt a fiók fogantyújába. Persze ha direkt akarnám, nem sikerülne ilyen precízen.

6. Fülhallgató:
Végre elindítod kedvenc zenédet, örülsz, hogy nem zavar benne senki. Aztán egy véletlen mozdulat és a kezed (vagy a kilincs!) beakadt a zsinórba, és már ki is tépte a füledből. Mindkettőt egyszerre. Mire összeszeded a földről a lógó alkatrészeket már el is múlt a varázs.

Remélem legalább egy halvány mosolyt csaltam az arcodra, ahogy felidézted, mikor veled is megtörtént valamelyik. Ha pedig hozzátennél a listához, kíváncsian várom! :)

Szép napot!

Posted in Everyday life, Things | Tagged | Leave a comment

A 30 napos kihívás

Az egész a véletlen műve. A facebook dobott fel egy hirdetést, a “30 napos saját testsúlyos kihívás”-t. Nem rögtön kattintottam. Nem szoktam szeretni az ilyet, mert rád akarnak sózni valami csoda módszert, amivel tökéletes alakod lesz edzés nélkül, meg hasonlók. De azért legalább a videót megnéztem kíváncsiságból. A dolog lényege az, hogy az e-mail címed megadása után a következő 30 napban minden nap kapsz egy 15-20 perces videót, ami az aznapi edzést tartalmazza. Kis bemelegítéssel, nyújtással, jó tanácsokkal. Az illető fb oldalát itt találjátok: Szászhegyessy Zita.
Korábban írtam, hogy mennyire nagy kihívás nekem valamit végigcsinálni. Így hát challenge accepted, belevágtam. Íme a gondolataim minden napról, amíg az edzés tartott:

  1. nap: Lelkesen álltam neki, Dávid az egyik szobában aludt, Laura a másikban. Furcsa, de kellemes volt olyan izmokat megmozgatni, amiket már 1,5 éve nem használtam. (A terhesség és Laura megléte miatt főleg, de amúgy sem szántam ilyenre időt.)
  2. nap: Előtte lépcsőztem kicsit a gépemmel, de 10 perc után Laura fölkelt. Így mellettem nézelődött, amíg megcsináltam a tornát.
  3. nap: Sikerült lebetegednem, így nagyon erős volt a kísértés, hogy inkább filmet nézzünk… De sikeresen túllendültem ezen, hiszen csak 15 percről van szó! Épp egy jó kis izzadós kardió rész volt, úgyhogy a megfázásomnak is jót tett.
  4. nap: Hasizom. Bár nehezebb edzésnek volt beharangozva, örömmel vettem észre, hogy végig tudtam csinálni kimerülés nélkül. Ja, és ma megtanultam, hogy létezik olyan, hogy hasprés állva!
  5. nap: Nem lövök le minden napot, hogy épp mit edzettünk, de a mainak nagyon örültem. Kellemesen megerőltető volt, és nagyon emberi, ahogy Zita is elfárad. Várom a holnapot!
  6. nap: Az a jó a 15 percben, hogy ha elhatározod magad, akkor tényleg bármikor belefér. Ma például nem volt kedvem előtte máshogy bemelegíteni, de a 15 percet végigcsináltam, és jól is esett.
  7. nap: Vegyesen több testrészt edzettünk, nagyon élveztem. :)
  8. nap: Kicsit szerencsétlenül alakult, mivel csak hajnali 1-kor jutottam oda, hogy megcsináljam, de szerencsére csak nyújtás volt, így senkit nem ébresztettem fel…
  9. nap: Végre! Egy küzdelmes edzés :) ennek ellenére megcsináltam és nagyon jó érzés volt! Most délután tettem bele az időmbe, így az este szabad.
  10. nap: Egy harmad! A mait is délután csináltam, mert este program lesz. Izzasztó kardió volt, súroltam a határaimat, de megvan.
  11. nap: Ma egész nap esküvőn leszünk, így reggelre raktam az edzést, amíg a család aludt. Az egyetlen negatívum, hogy fülhallgatóval kellett szerencsétlenkednem…
  12. nap: Annak ellenére, hogy csak pár órát aludtam a lagzi miatt, ma sem hagytam ki. Tetszett, hogy valahogy megtalálja az egyensúlyt a “nem tudom megcsinálni” és a “sima ügy” között. Ha már az utóbbi két nap étkezésére nem figyeltem, legalább ezt nem hagytam ki.
  13. nap: Plusz hajtóerő, hogy tudom, hogy csak akkor vagyok hiteles, ha végigcsinálom. Ez a mainál sokat segített, mert intenzíven edzettünk hasra, és a felénél kicsit kétségbeejtő volt. Aztán eldöntöttem, hogy nem hagyom magam. Remegve, küszködve, de megvan a mai is :)
  14. nap: Kicsit ellankadt a lelkesedés, a mai elég nehéz volt, főleg, hogy Dávid is egyszer megszakította (kiment mosdóba) és úgy kellett folytatnom. Ráadásul a tegnap után izomlázam is van.
  15. nap: Mára úgy látszik túllendültem a kedvetlenségen, az edzés előtt egy plusz rövid edzést csináltam az eddigi kedvenc (vagy mondhatnám úgy, hogy leghatásosabbnak érzett) gyakorlatokból. Aztán a mai adagot is hozzáraktam. :)
  16. nap: Nyújtás. Kicsit hiányzik az edzés, de a szervezetem hálás a pihenésért.
  17. nap: Nehezen kezdtem neki, mert nem otthon voltunk, de aztán (mondván csak 15 perc) megcsináltam. Kiderült, hogy Laura szereti nézni, ahogy tornázok, nagyokat vigyorgott, mikor a kitörést csináltam…
  18. nap: Ma megint kardió volt, de Dávid fiam is kedvet kapott, így pár percet velem csinálta. Megtanulta a négyüteműt és aranyosan velem együtt örült, mikor vége lett!
  19. nap: Izomlázam van. Viszont ma rávettem a családot, hogy együtt csináljuk a tornát. :) Egész jól ment, de Laura elfáradt és nyűglődött, így Peti járkált vele, amíg én befejeztem.
  20. nap: Kétharmad! Jee! A mai edzés fektetés utánra maradt. Vegyes, nem egy testrészre koncentrált volt. Izomlázam továbbra is van, és asszem holnap a karom is becsatlakozik (2kg-os súlyzókat használok egyébként).
  21. nap: A ma este nagyon vicces volt, Petivel ketten edzettünk és plusz nehezítés volt, hogy nevettetett gyakorlatok közben. :D
  22. nap: Ma elutaztunk, így a táborban kellett csinálnom a 30+ fokos szobában. Sajnos csak a 2/3-a sikerült, mert a gyerekek elfáradtak. :(
  23. nap: Nyújtás (lett volna). Megint rosszul időzítettem, mert Laura már nagyon aludni akart, Dávid meg mesét akart nézni a telefonomon. Csak 6-8 percet sikerült teljesíteni…
  24. nap: Na ma okosabb voltam. Még mindig a táborban vagyunk, de most Laura délelőtti alvása utánra raktam a tornát, ők meg Dáviddal mesét néztek addig. Csak egy ventilátor kellett hozzá, így elviselhető volt a szoba is… Mai nap pipa!
  25. nap: Utolsó tábori torna, holnap este már otthon csinálom a hűvös szobában. Bár a súlyzóim nincsenek itt, két párnával csináltam a gyakorlatokat. Dávid nézett is rám furán :D
  26. nap: Bevallom őszintén, ma nem tudtam megcsinálni. Este 5-9-ig jöttünk hazafelé Balatonról és utána már nem voltam hajlandó…
  27. nap: Ma két edzést vittem végig, mert a tegnapit is betettem a mai elé. Nehéz volt, de “magamnak csináltam”.
  28. nap: Nem szokott így lenni, de nagyon nehezemre esett végigcsinálni. Megvan, kész vagyok, de nagy akaraterő kellett hozzá. Laura közben mellettem nézelődött.
  29. nap: Borzasztó, hogy milyen hatása volt annak az egy kihagyott napnak. Mármint a hozzáállásom tekintetében. Nem volt könnyű, de meg akartam csinálni, így megcsináltam.
  30. nap: Vége! Vége? Jobb lenne, ha nem lenne. Annyira motivált az, hogy minden nap megcsináljam! Ezek után biztos többször lesz kedvem itthon edzeni :)

Az egyik dolog, amit eredményezett a kihívás, hogy újra megéreztem mennyire szeretek mozogni! Sokan nem tudjátok, hogy régen hip-hopoztam és mióta abbahagytam, hiányzik a rendszeres edzés. Másrészt az önbizalmam is nőtt, harmadrészt a ruháim kényelmesebbek.

Annyi kiegészítés azért hozzá tartozik, hogy az étkezésre is odafigyeltem (kalóriát számoltam), és ez idő alatt 1-1,5 kg-t fogytam.

Nem is húzom tovább, zárásképp csak ennyi: mindenkinek ajánlom a dolgot, aki akar időt szánni mozgásra, de inkább otthon, vagy annak, aki azt hiszi magáról, hogy képes a végéig kitartani. Kihívlak!

Zita egyébként nem csak ezt működteti, hanem egy 90 napos kihívást és egy coaching programot is, a Momentumot. Ha érdekel a dolog, mindent megtaláltok a facebook-on vagy a saját honlapján.

Ja és nem, nem fizetett hirdetés volt, saját boldogságomra csináltam ;)

Posted in Everyday life, Storytime | Tagged , , , , , | Leave a comment