Szabad máshogy, csak nem illik

A héten történt, hogy óvodás anyák napja volt egyik délután. 16.00-tól kezdődött hivatalosan, pár perces kis műsor versmondással, énekléssel. Nagyon kreatívnak tartottam, hogy az anyukák körbe ültek, a saját gyerekük pedig velük szemben állva mondta a közös verset. Így nem volt az az érzés, hogy mindenki őt figyeli, anyának meg úgy is jó, ha nem tudja olyan “szépen” a verset.

A dolog persze nem itt kezdődik, hanem 3 évvel ezelőtt, mikor Dávid született. Egyrészt, nagyon fiatal voltam. 22 évesen az ember lányából nem nézik ki, hogy férjezett és gyereke van. Sőt, inkább azt, hogy a gyerek becsúszott és akkor már meg kellett tartani. Sajnálatos. De nyilván ez a mostani trend miatt van, így nem hibáztathatom azokat, akik ezt gondolják. Én is nagyon könnyen ítélkezem. Hátha azért idővel a gyűrűt is észreveszik az ujjamon :) Szóval ennyi évesen már alapból kilógtam a többi környékbeli anyuka közül. Ezért azok az emberek, akik úgy gondolják jobban ismerik a gyerekeket, mint a szülő, még nagyobb ingert éreztek kioktatni, hogy mit hogyan kéne csinálnom. Például hogy adjak rá sapkát. Vagy egy pulcsit, mert fázik. A kedvencem, mikor a vadidegen megkérdezi, hogy miért sír a gyerek. Hát tudom én?! Nem tud beszélni, nem mondja el mi baja. Tippelek és vagy bejön vagy nem. De sajna az nem segít, ha engem felidegesítenek, mert azt meg megérzi! Sakk-matt. Na lényeg az, hogy az ottani (egyébként nagyon rendes) gyerekorvos az anyukám lehetne. Így nem csoda, hogy néha így is éreztem, mikor viziteltünk. Lassan, tagoltan mondott el mindent. A mostani dokival nem így van, talán a komoly 3 év előnnyel, amit azóta szereztem, talán azért, mert nem az első gyerek. Ez a része persze inkább csak vicces.

Amikor még békáson laktunk, a közeli játszótérre jártunk le Dáviddal hintázni, homokozni, sétálgatni. Sok-sok anyukát láttam, meg sok nevelési irányt. Vannak az “ugyubugyu” szülők. Biztos voltam benne, hogy nem akarok a gyereknek értelmetlen(nek vélt) szavakat tanítani. A dolgokat a nevén nevezzük, nem nyunyunak meg mumónak. A kutya kutya (vagy kutyus), nem vava. Az egy dolog, hogy a gyerek nem tudja még kimondani, de ne lepődjön már meg, ha azt mondják neki, hogy “Ülj le” – csüccs helyett. Nem szerettem, mikor cicizést mondtak az etetésre vagy hamham-nak hívták az evést. Remélem nem vagyok ezzel egyedül. A vicces része az, hogy ennek eredményeképpen Dávid 2 évesen kijavított, ha egy autót csakúgy leteherautóztam. Mert külön van kamion, teherautó, daruskocsi, billenőskocsi, tartálykocsi, betonkeverő, stb. Nesze nekem. :)

Aztán vannak az általam “odaszánt szórakoztató”-nak hívott szülők. Bevallom őszintén, ez nem én vagyok, de sok mindent tanultam tőlük. Ők azok, akik DIY játékokat csinálnak, a gyerekeik nem unatkoznak, hanem mindig kitalálnak nekik valamit, ami szuper elfoglaltság. 3 éves korig otthon vannak a kicsivel, és szomorúak, hogy oviba kell adni. Az ilyen anyukának van ideje (és kedve) sütit sütni a gyerekekkel vagy épp kreatívkodni. Jobbnál jobb ötletei vannak mivel tölthetnék az időt. Minden tiszteletem a tiétek, akik ezt tudjátok csinálni! Komolyan! Én csak nagyon ritkán tudom elhatározni magam. Persze, játszok velük meg kitalálok dolgokat, de jóval kevesebb energia-befektetéssel. Az otthonlét persze sok előnnyel is jár, van idő ilyeneken agyalni.

A következő csoport az “aggódók” csoportja. Jajj, le ne ess! Vigyázz, megütöd magad! Ne csináld ezt, ne csináld azt… Félreértés ne essék, az én fejemben is tucatnyi lehetséges eseménysor végigjátszódik. De az, hogy feláll egy székre? Vagy fel akar mászni a létrára? Csinálja! Csak ne egyedül. Azt gondolom (és általában így van), hogy ha elmondom neki mire figyeljen, akkor lehet, hogy annak ellenére megtörténik a “baj”, de legközelebb már tudni fogja mit csináljon másképp. És ha nem hagyjuk magára létramászást játszani, akkor természetesen el tudjuk kapni. Hasonló a sétálás is. Nem szoktam fogni a kezét, csak ha ő nyújtja. Sétál magától, az út szélén megáll, mielőtt átmegyünk. Persze nem mondom, hogy nem dobban meg a szívem, mikor közel megy az úttesthez! De igyekszem teljes bizalmat adni neki, tudom, hogy értelmes gyerek.

És visszatérve az ovis sztorira… az anyák napi ünnepségre hivatalosan nem kellett kiöltözni. A gyerekek nagy többsége viszont szoknyában, fonott hajjal, nyakkendőben vagy minimum ingben volt. Én kaptam a ferde tekintetet, hogy nem öltöztetem át Dávidot valami “szépbe”. Az 5 perces versmondásra! Reggel direkt olyan ruhát adtam neki, ami nem szakadt, nincs széthordva, hanem tisztességes és jól is áll neki. Még olyan gyerek is volt, aki Dávidnak mondta, hogy az ő ruhája nem szép. De hát mindenből tanulunk. Legközelebb majd máshogy lesz.

Összességében szerintem érdekes ez a sokszínűség, és biztos vagyok benne, hogy mindenki talál neki való szülőtársakat, akik hasonlóan gondolkoznak és lehet velük beszélgetni. Ennek ellenére sokszor érzem azt, hogy na, megint én vagyok a fura. Aki túl fiatal, túl szigorú vagy épp túl engedékeny, túl laza és nem úgy csinálja, mint mindenki más. Viszont ami megnyugtató: tudom, hogy a gyerekem így szeret, ahogy vagyok. :)

Advertisements
This entry was posted in Everyday life, Little Ones and tagged , , , , . Bookmark the permalink.

Hagyj nekem üzenetet:

Fill in your details below or click an icon to log in:

WordPress.com Logo

You are commenting using your WordPress.com account. Log Out / Change )

Twitter picture

You are commenting using your Twitter account. Log Out / Change )

Facebook photo

You are commenting using your Facebook account. Log Out / Change )

Google+ photo

You are commenting using your Google+ account. Log Out / Change )

Connecting to %s