Nyárindító gondolatok

Sok minden kavargott a fejemben az utóbbi időben, de valahogy nem állt össze egy gondolatmenetté, úgyhogy elnézést, amiért múlt pénteken nem írtam. (Fogadjunk fel se tűnt.. :P)

Június elejétől nincs ovi, mert az egyik pomázi ovit lebontották és egy másikat építenek, és amíg az átállás van csak azok a gyerekek mehetnek oviba, akiknek mindkét szülője dolgozik. Mivel én otthon vagyok Laurával, Dávid gyakorlatilag “ki van tiltva” onnan. A héten mondta először, hogy hiányzik neki. Keserédes a dolog, mert egyrészt örülök, hogy látom délelőtt, együtt játszunk, eszünk, stb. Másrészt viszont én nem vagyok neki mindig megfelelő társaság, nem úgy élem meg a világot, ahogy ő. És sajnos a negyedik, ötödik tűzoltás már nem annyira izgi nekem, mint az első :)

Múlt hét végén voltunk Inárcson elég sokan a békási gyülekezetből. Inárcs egy olyan hely, ahova együtt elmegyünk, és a gyerekeket naponta 3-4 alkalommal látjuk, amikor esznek, isznak vagy más szülőigényes gondjuk van. A lehető legjobb hely az óvodás korosztálynak, együtt rohangálnak a hatalmas kertben, vagy a játszószobában építenek, labdáznak, autóznak. Az ilyen alkalmakkor nem csak nekünk, szülőknek jó, hanem a gyerekeknek is. A saját korosztályukat sokkal könnyebb bevonni a játékba, nem mondják azt, hogy nincs kedvük, mert épp beszélgetni akarnak.

Szóval néhány gondolat kavargott bennem, amíg teltek az elmúlt hetek… Például, hogy szeretnék olyan szülő lenni, aki mindig mosolyog a gyerekre. Na nem úgy, mint egy nemnormális, természetesen én sem tudok mindig mosolyt erőltetni magamra. Olyan értelemben, hogy ha odajön hozzám, vagy egy ideje nem láttam és találkozunk mindig örüljek neki! Hogy azt érezze: “Anya örül, hogy lát, mert szeret.”. Nem könnyű ezt mindig teljesíteni. A három évesek egyik fő tulajdonsága, hogy borzasztó idegölőek tudnak lenni. Még nem következetesek (miért is lennének azok?), ezért amit mondanak, az nem mindig logikus. Például:
– Mit kérsz vacsorára?
– Szalámis kenyeret.
(Megcsinálom a szalámisat, én pedig lekvárosat eszek.)
– De anya, mondtam, hogy lekvárosat kérek!

Másik tulajdonságuk, hogy az érzelmeiket még hatalmas, ösztönös hullámokban élik meg. Ha szomorúak, akkor minden rossz. Ha félnek, akkor minden félelmetes. Ha örülnek, akkor nem számít semmi más. Ha úgy érzik megsértettem az akaratukat (ami igencsak gyakran előfordul), akkor pedig hisztiznek. Van néhány dolog, ami bevált:
1. Ölelés: Bármennyire bugyután hangzik, ez segít a legtöbbet. Ha érzelmileg zaklatott, legyen az szomorúság vagy hiszti, arra van szüksége, hogy biztonságban legyen. És az ölelés ilyen neki.
2. Kompromisszum: Oké, nem ehetsz reggelire fagyit, mert nem egészséges. De legyen az, hogy tízóraira eszünk egy kicsit! Az esetek többségében (ha jó az alku tárgya) működik.
3. Következetesség: Nehéz. És tudjátok miért? Mert olyan élethűen tudják produkálni a kiakadást, ha mégsem az történik, amire ők gondoltak! Úgy érzed, hogy elrontottad az egészet és tönkreteszed az életét a döntéseddel. Tipikus eset az “utolsó”. Mese vagy történet vagy akármi. Előre szólok: ez lesz az utolsó! Jön a válasz: Rendben! Letelt az utolsó, aztán megy a hiszti, hogy ő még egyet akar. Hát nem emlékszik, hogy megbeszéltük? Dehogynem. Csak próbálkozik. Hátha egyszer mégis bejön!
4. Figyelemelterelés: Bevallom ehhez kreativitás kell, meg egy kis józanság, hogy ne boruljon el az agyad. Például ha épp kiakadt, mert nem lehet az egyik játékkal játszani (pl. bent buborékot fújni), akkor gyorsan körbe kell nézni és keresni egy másik valamit, amire fellelkesülhet és a búbánatot elfelejtheti. Sokszor az is elég, ha csak elkezdek játszani valami járművel, vagy szólok neki, hogy jöjjenek a tűzoltók, mert nagy baj van! Rögtön átkapcsol, mert hát vészhelyzet van! Az ilyen alkalmakat mindig sikernek könyvelem el, mert sokszor nem könnyű hirtelen a lecseszés vagy veszekedés helyett új fejezetet nyitni…

Az egyik legnehezebb dolog szerintem az, hogy a saját gyereked személyiségét olyannak fogadd el, amilyen. Főleg ha teljesen más, mint te. Például Dávid és én. Ha nem az én gyerekem lenne, szerintem nem kedvelném túlságosan. Volt egy rövid időszakom, amíg nehezemre esett elfogadni azt, hogy ő nem úgy viselkedik, mint ahogy én tenném. Ő szereti a társaságot, meg nem áll, nem annyira szeret kreatívkodni (pl. rajzolni), hangosan beszél és még sorolhatnám. Ettől ő nem rosszabb, csak más. Valaki, akit meg kell ismerni! Hogy minek örül, mi köti le és mitől érzi jól magát. Nem könnyű, mert energiabefektetés kell hozzá. De a hónapok, évek alatt kiismerjük, tudjuk a gyengéit, az erősségeit. Az egész szépsége az tud lenni, ha az erősségeit ő is megismeri és tudja kamatoztatni, illetve ha a gyengeségei miatt nem bántjuk. Szeretném, ha sérülésmentes, szeretetreméltó felnőtt lenne belőle, aki tud türelmes lenni másokkal és van gerince konfliktust felvállalni.

És hogy Laura milyen lesz, ha megnő? Meglátjuk. Addig is igyekszem betartani ezeket az elveket. Az elmúlt időszakban többször volt sikerélményem: konfliktus-helyzetben nyugodt tudtam maradni. Bárcsak többször így lenne…

Úgyhogy ahogy jön a nyár és többeteknek otthon lesz(nek) a gyereke(i), nektek üzenem: Kitartás! A nyugalom a legjobb ellenszere a konfliktusoknak :) Tartsátok észben, hogy ő(k) még nem tud(nak) felnőtt fejjel ésszerű döntéseket hozni.

Tudom, hogy ez a mai egy kicsit olyan volt, mint egy hó végi leves – mindenféle összedobálva, amiből végül is egy emészthető valami lett. Nézzétek el nekem, legközelebb jobb lesz :)

Advertisements
This entry was posted in Everyday life, Little Ones and tagged , , , , , . Bookmark the permalink.

Hagyj nekem üzenetet:

Fill in your details below or click an icon to log in:

WordPress.com Logo

You are commenting using your WordPress.com account. Log Out / Change )

Twitter picture

You are commenting using your Twitter account. Log Out / Change )

Facebook photo

You are commenting using your Facebook account. Log Out / Change )

Google+ photo

You are commenting using your Google+ account. Log Out / Change )

Connecting to %s