Nyárindító gondolatok

Sok minden kavargott a fejemben az utóbbi időben, de valahogy nem állt össze egy gondolatmenetté, úgyhogy elnézést, amiért múlt pénteken nem írtam. (Fogadjunk fel se tűnt.. :P)

Június elejétől nincs ovi, mert az egyik pomázi ovit lebontották és egy másikat építenek, és amíg az átállás van csak azok a gyerekek mehetnek oviba, akiknek mindkét szülője dolgozik. Mivel én otthon vagyok Laurával, Dávid gyakorlatilag “ki van tiltva” onnan. A héten mondta először, hogy hiányzik neki. Keserédes a dolog, mert egyrészt örülök, hogy látom délelőtt, együtt játszunk, eszünk, stb. Másrészt viszont én nem vagyok neki mindig megfelelő társaság, nem úgy élem meg a világot, ahogy ő. És sajnos a negyedik, ötödik tűzoltás már nem annyira izgi nekem, mint az első :)

Múlt hét végén voltunk Inárcson elég sokan a békási gyülekezetből. Inárcs egy olyan hely, ahova együtt elmegyünk, és a gyerekeket naponta 3-4 alkalommal látjuk, amikor esznek, isznak vagy más szülőigényes gondjuk van. A lehető legjobb hely az óvodás korosztálynak, együtt rohangálnak a hatalmas kertben, vagy a játszószobában építenek, labdáznak, autóznak. Az ilyen alkalmakkor nem csak nekünk, szülőknek jó, hanem a gyerekeknek is. A saját korosztályukat sokkal könnyebb bevonni a játékba, nem mondják azt, hogy nincs kedvük, mert épp beszélgetni akarnak.

Szóval néhány gondolat kavargott bennem, amíg teltek az elmúlt hetek… Például, hogy szeretnék olyan szülő lenni, aki mindig mosolyog a gyerekre. Na nem úgy, mint egy nemnormális, természetesen én sem tudok mindig mosolyt erőltetni magamra. Olyan értelemben, hogy ha odajön hozzám, vagy egy ideje nem láttam és találkozunk mindig örüljek neki! Hogy azt érezze: “Anya örül, hogy lát, mert szeret.”. Nem könnyű ezt mindig teljesíteni. A három évesek egyik fő tulajdonsága, hogy borzasztó idegölőek tudnak lenni. Még nem következetesek (miért is lennének azok?), ezért amit mondanak, az nem mindig logikus. Például:
– Mit kérsz vacsorára?
– Szalámis kenyeret.
(Megcsinálom a szalámisat, én pedig lekvárosat eszek.)
– De anya, mondtam, hogy lekvárosat kérek!

Másik tulajdonságuk, hogy az érzelmeiket még hatalmas, ösztönös hullámokban élik meg. Ha szomorúak, akkor minden rossz. Ha félnek, akkor minden félelmetes. Ha örülnek, akkor nem számít semmi más. Ha úgy érzik megsértettem az akaratukat (ami igencsak gyakran előfordul), akkor pedig hisztiznek. Van néhány dolog, ami bevált:
1. Ölelés: Bármennyire bugyután hangzik, ez segít a legtöbbet. Ha érzelmileg zaklatott, legyen az szomorúság vagy hiszti, arra van szüksége, hogy biztonságban legyen. És az ölelés ilyen neki.
2. Kompromisszum: Oké, nem ehetsz reggelire fagyit, mert nem egészséges. De legyen az, hogy tízóraira eszünk egy kicsit! Az esetek többségében (ha jó az alku tárgya) működik.
3. Következetesség: Nehéz. És tudjátok miért? Mert olyan élethűen tudják produkálni a kiakadást, ha mégsem az történik, amire ők gondoltak! Úgy érzed, hogy elrontottad az egészet és tönkreteszed az életét a döntéseddel. Tipikus eset az “utolsó”. Mese vagy történet vagy akármi. Előre szólok: ez lesz az utolsó! Jön a válasz: Rendben! Letelt az utolsó, aztán megy a hiszti, hogy ő még egyet akar. Hát nem emlékszik, hogy megbeszéltük? Dehogynem. Csak próbálkozik. Hátha egyszer mégis bejön!
4. Figyelemelterelés: Bevallom ehhez kreativitás kell, meg egy kis józanság, hogy ne boruljon el az agyad. Például ha épp kiakadt, mert nem lehet az egyik játékkal játszani (pl. bent buborékot fújni), akkor gyorsan körbe kell nézni és keresni egy másik valamit, amire fellelkesülhet és a búbánatot elfelejtheti. Sokszor az is elég, ha csak elkezdek játszani valami járművel, vagy szólok neki, hogy jöjjenek a tűzoltók, mert nagy baj van! Rögtön átkapcsol, mert hát vészhelyzet van! Az ilyen alkalmakat mindig sikernek könyvelem el, mert sokszor nem könnyű hirtelen a lecseszés vagy veszekedés helyett új fejezetet nyitni…

Az egyik legnehezebb dolog szerintem az, hogy a saját gyereked személyiségét olyannak fogadd el, amilyen. Főleg ha teljesen más, mint te. Például Dávid és én. Ha nem az én gyerekem lenne, szerintem nem kedvelném túlságosan. Volt egy rövid időszakom, amíg nehezemre esett elfogadni azt, hogy ő nem úgy viselkedik, mint ahogy én tenném. Ő szereti a társaságot, meg nem áll, nem annyira szeret kreatívkodni (pl. rajzolni), hangosan beszél és még sorolhatnám. Ettől ő nem rosszabb, csak más. Valaki, akit meg kell ismerni! Hogy minek örül, mi köti le és mitől érzi jól magát. Nem könnyű, mert energiabefektetés kell hozzá. De a hónapok, évek alatt kiismerjük, tudjuk a gyengéit, az erősségeit. Az egész szépsége az tud lenni, ha az erősségeit ő is megismeri és tudja kamatoztatni, illetve ha a gyengeségei miatt nem bántjuk. Szeretném, ha sérülésmentes, szeretetreméltó felnőtt lenne belőle, aki tud türelmes lenni másokkal és van gerince konfliktust felvállalni.

És hogy Laura milyen lesz, ha megnő? Meglátjuk. Addig is igyekszem betartani ezeket az elveket. Az elmúlt időszakban többször volt sikerélményem: konfliktus-helyzetben nyugodt tudtam maradni. Bárcsak többször így lenne…

Úgyhogy ahogy jön a nyár és többeteknek otthon lesz(nek) a gyereke(i), nektek üzenem: Kitartás! A nyugalom a legjobb ellenszere a konfliktusoknak :) Tartsátok észben, hogy ő(k) még nem tud(nak) felnőtt fejjel ésszerű döntéseket hozni.

Tudom, hogy ez a mai egy kicsit olyan volt, mint egy hó végi leves – mindenféle összedobálva, amiből végül is egy emészthető valami lett. Nézzétek el nekem, legközelebb jobb lesz :)

Advertisements
Posted in Everyday life, Little Ones | Tagged , , , , , | Leave a comment

Így történt… Peti és Anna története

Sokatoknak már meséltünk magunkról, hogy hogy találtunk egymásra és milyen események vicces sorozata jött egymás után ahhoz, hogy ott tartsunk, hogy házasok vagyunk. Peti segítségével megpróbáltam a lehető legpontosabban, időrendben összeírni mi is történt azalatt a kb. 3 év alatt.

2005-ben (is) nagyon menő volt gyülekezeti ifjúsági dicsőítőcsapatot csinálni (továbbiakban: ifidics). Így hát csináltunk is! A kiinduló csapatban 3 énekes, 2 gitáros, 2 zongorista és 1 dobos volt – később kettéváltunk, de ez egy másik sztori. A csapat vezetője megkért engem és öcsémet, hogy zongorázzunk. A formációban Peti is benne volt, mint énekes – igy ismertük meg egymást. (Előtte csak látásból tudtam, hogy ki ő, nem sokkal azelőtt kezdett járni abba a gyülekezetbe.)

2006-ban lett nagyon divatos a flottás előfizetés. Egy bizonyos csoporton belül ingyen hívhattuk egymást. Peti is flottás lett, én is, meg még rengetegen – család, barátok, bárki, akinek ez előnyös volt. Az év szeptemberben szüleimmel Horvátországban voltunk nyaralni, kocsival. Mivel nagyon hosszú az út, visszafelé gondoltam felhívok valakit. Petire esett a választás, de tényleg nem tudom miért. Így hát felhívtam. Nagyjából 2 órát beszélgettünk, ha jól emlékszem. Attól a naptól kezdve pedig idővel rendszeresen felhívtam. Vagy ő engem. Megint egy kis idő elteltével már naponta többször hívtuk egymást. Reggel hév felé menet, suliban szünetben, hazafelé, este – éjszakába nyúlóan. A flotta egyik idegesítő tulajdonsága volt, hogy 1 óra elteltével szétkapcsolt és újra kellett hívni. Esténként átlagosan 3x hívtuk újra egymást. És ez így ment több, mint fél évig.

2007-et írunk. Sokszor suli után vagy ifi előtt kettesben találkoztunk a városban – persze nem randiztunk, szigorúan csak barátilag. Nézegettük a Parlamentet, játszótéren üldögéltünk vagy csak sétáltunk. Egyik ilyen alkalommal Peti épp meg akart csikizni, én meg visszacsikizni, mire úgy alakult, hogy szemből lefogott (átölelt), hogy “ne csikizzem meg”. Akkor szerintem történt valami… de persze nem vallottam be magamnak. Szombatonként a gyüliben egymás mellett ültünk, már mások is kezdték észrevenni, hogy alakul itt valami. Na ebben az időszakban volt az is, hogy egyik telefonbeszélgetésünk alkalmával Peti bekérdezett egy ilyet félig viccből: Feleségül ne vegyelek? (Egyébként ilyet mai napig szokott kérdezni :D). Válaszom: Még ne. (Tesséék?! Mivan?! Ne kérdezzétek. Mint sok döntésemet, ezt sem tudom megmagyarázni.) De ezt az időszakot Peti nem bírta sokáig. Túl sok “jelet” adtam neki, túl sok időt töltöttünk együtt… Nem hibáztatom érte. Egy szemét voltam vele… Egyik este, telefonbeszélgetés közben épp el akartam neki mesélni, hogy ki tetszik (aki nem ő volt). Meséltem, hogy 19 éves (Peti is annyi volt akkor), gyüliben találkoztunk, stb, stb. A végén, mikor kimondtam a nevet, akkor nem az ő neve hangzott el…

Azt hiszem ez volt az a pont, amikor valóságosan tudatosult bennem, hogy mit művelek vele, és hogy ő mit szeretne. Azt, hogy én mit akartam, azt nem tudtam. Beleszerettem a lelkébe, a beszélgetéseinkbe, nagyon élveztem a társaságát. De külsőre nem tetszett. Ez volt, bármennyire is kegyetlen voltam vele. De mivel ezután a zavarba ejtő beszélgetés után még mindig jóban voltunk, pár nappal később Peti rákérdezett, hogy akkor lehet-e köztünk valami komolyabb ennél. Nemet mondtam. Azt mondta, hogy akkor többet inkább ne hívjam…

Másnap reggel felhívtam, hogy mi újság. (Segítség…) És ez még pár napig így ment, míg végül megkért, hogy szakítsuk meg a kapcsolatot, ha én továbbra is a “csak barát” állásponton vagyok.

Hosszú szünet következett. Nagyjából másfél évig szinte semmit nem beszélgettünk. A köszönésen kívül pedig kifejezetten kerültük a kommunikációt. Hosszú csend után végül néha felhívtam. Például mikor megkaptam a fogszabályzóm. Teltek a hónapok, éltük az életünket. Időnként msn-eztünk kicsit, leírtam pár dolgot, ő válaszolt és ennyi.

2008-ra már alig tudtam mi van vele. Kezdett hiányozni! A beszélgetések… az, hogy mennyire jókat nevettünk. A közösen eltöltött idő, az, hogy teljesen egy húron pendültünk. Valamikor ebben az évben történt, hogy megírtam neki msn-en, hogy vele álmodtam és hiányzik. És hogy lehet, hogy másképp döntenék, ha megkérdezné megint. (Facepalm.) Szegény Peti, elmenekült. Mármint nem szó szerint. De hangyányit kiakadt, hogy hogy van képem ilyet írni neki. Mert már túl van ezen…

Év vége felé volt a szalagavatóm, amire meghívtam őt is. (?) A dolog “szépsége” az volt, hogy meghívottam volt egy olyan srác is, akibe totál bele voltam zúgva. Erre odahívom Petit is. Hát normális az ilyen? De úgy éreztem úgy helyes, hogyha ezen a fontos(nak gondolt) eseményen ő is részt vesz.

2009 kora tavaszán az egyik szabker gyülekezetben volt egy kávéházas alkalom, amin mindketten, egymástól függetlenül ott voltunk. Alkalom közben úgy döntöttünk elmegyünk sétálni és beszélgetünk egyet. (Sajna már nem emlékszem minek az apropóján kerültünk beszélgetésbe.) Nagyon jó volt, elmeséltük egymásnak hogy mennek a dolgok, mik történtek azóta. Később, május végén egy ismerősünknek volt zenei koncertje Kecskeméten, amire elhívott engem és egy barátnőnket. Viccből megkérdeztem Petit, hogy van-e kedve eljönni. Mire kitalálta, hogy jön, sőt, hoz autót is és elvisz minket! Még vezetni is hagyott a friss jogsimmal, ami azért elég bátor dolog volt tőle. Nagyon jó nap volt, jól éreztük magunkat, a végén Peti szülinapját is “megünnepeltük” a kocsiban. Azon a héten pénteken egy családnál volt egész estés dicsőítős, imádkozós alkalom, Petit megkérdeztem van-e kedve jönni, és el is jött. Az egészből csak arra emlékszem, hogy egy ponton odamentem hozzá és megöleltem. Nem mondtam semmit, ő sem. Bocsánatkérő ölelés volt. Mindenért.

Másnap, szombaton volt a Soul&Gospel fesztivál a Westend tetőteraszon. Már egy ideje ment a műsor, mikor odajött hozzám, hogy szeretne velem beszélni. Bementünk, leültünk egy kanapéra. Néztük a falat és mindkettőnk tudta, hogy ez lesz A beszélgetés. Megtárgyaltuk, hogy milyen jók is voltunk együtt régen és hogy mindkettőnknek hiányzik. Aztán azt is, hogy mostanában megint sokat beszélgetünk és jól érezzük így magunkat. És hogy ezt akarjuk folytatni. És akkor kész. Együtt voltunk. Jártunk! vagy mi…

Fontosnak tartom hozzátenni, hogy azalatt a 2 év alatt Peti is “megszépült” és én is. Már nem éreztem úgy, hogy nem tetszik. Sőt! ;)

Később, július környékén kérte meg a kezem. (Salvador koncert után sétálunk a trolihoz, azt mondja: Össze kéne házasodnunk, nem? Én: De.) SO romantic. :)

Posted in Storytime, Wonders | Tagged , , , , , | Leave a comment

Szabad máshogy, csak nem illik

A héten történt, hogy óvodás anyák napja volt egyik délután. 16.00-tól kezdődött hivatalosan, pár perces kis műsor versmondással, énekléssel. Nagyon kreatívnak tartottam, hogy az anyukák körbe ültek, a saját gyerekük pedig velük szemben állva mondta a közös verset. Így nem volt az az érzés, hogy mindenki őt figyeli, anyának meg úgy is jó, ha nem tudja olyan “szépen” a verset.

A dolog persze nem itt kezdődik, hanem 3 évvel ezelőtt, mikor Dávid született. Egyrészt, nagyon fiatal voltam. 22 évesen az ember lányából nem nézik ki, hogy férjezett és gyereke van. Sőt, inkább azt, hogy a gyerek becsúszott és akkor már meg kellett tartani. Sajnálatos. De nyilván ez a mostani trend miatt van, így nem hibáztathatom azokat, akik ezt gondolják. Én is nagyon könnyen ítélkezem. Hátha azért idővel a gyűrűt is észreveszik az ujjamon :) Szóval ennyi évesen már alapból kilógtam a többi környékbeli anyuka közül. Ezért azok az emberek, akik úgy gondolják jobban ismerik a gyerekeket, mint a szülő, még nagyobb ingert éreztek kioktatni, hogy mit hogyan kéne csinálnom. Például hogy adjak rá sapkát. Vagy egy pulcsit, mert fázik. A kedvencem, mikor a vadidegen megkérdezi, hogy miért sír a gyerek. Hát tudom én?! Nem tud beszélni, nem mondja el mi baja. Tippelek és vagy bejön vagy nem. De sajna az nem segít, ha engem felidegesítenek, mert azt meg megérzi! Sakk-matt. Na lényeg az, hogy az ottani (egyébként nagyon rendes) gyerekorvos az anyukám lehetne. Így nem csoda, hogy néha így is éreztem, mikor viziteltünk. Lassan, tagoltan mondott el mindent. A mostani dokival nem így van, talán a komoly 3 év előnnyel, amit azóta szereztem, talán azért, mert nem az első gyerek. Ez a része persze inkább csak vicces.

Amikor még békáson laktunk, a közeli játszótérre jártunk le Dáviddal hintázni, homokozni, sétálgatni. Sok-sok anyukát láttam, meg sok nevelési irányt. Vannak az “ugyubugyu” szülők. Biztos voltam benne, hogy nem akarok a gyereknek értelmetlen(nek vélt) szavakat tanítani. A dolgokat a nevén nevezzük, nem nyunyunak meg mumónak. A kutya kutya (vagy kutyus), nem vava. Az egy dolog, hogy a gyerek nem tudja még kimondani, de ne lepődjön már meg, ha azt mondják neki, hogy “Ülj le” – csüccs helyett. Nem szerettem, mikor cicizést mondtak az etetésre vagy hamham-nak hívták az evést. Remélem nem vagyok ezzel egyedül. A vicces része az, hogy ennek eredményeképpen Dávid 2 évesen kijavított, ha egy autót csakúgy leteherautóztam. Mert külön van kamion, teherautó, daruskocsi, billenőskocsi, tartálykocsi, betonkeverő, stb. Nesze nekem. :)

Aztán vannak az általam “odaszánt szórakoztató”-nak hívott szülők. Bevallom őszintén, ez nem én vagyok, de sok mindent tanultam tőlük. Ők azok, akik DIY játékokat csinálnak, a gyerekeik nem unatkoznak, hanem mindig kitalálnak nekik valamit, ami szuper elfoglaltság. 3 éves korig otthon vannak a kicsivel, és szomorúak, hogy oviba kell adni. Az ilyen anyukának van ideje (és kedve) sütit sütni a gyerekekkel vagy épp kreatívkodni. Jobbnál jobb ötletei vannak mivel tölthetnék az időt. Minden tiszteletem a tiétek, akik ezt tudjátok csinálni! Komolyan! Én csak nagyon ritkán tudom elhatározni magam. Persze, játszok velük meg kitalálok dolgokat, de jóval kevesebb energia-befektetéssel. Az otthonlét persze sok előnnyel is jár, van idő ilyeneken agyalni.

A következő csoport az “aggódók” csoportja. Jajj, le ne ess! Vigyázz, megütöd magad! Ne csináld ezt, ne csináld azt… Félreértés ne essék, az én fejemben is tucatnyi lehetséges eseménysor végigjátszódik. De az, hogy feláll egy székre? Vagy fel akar mászni a létrára? Csinálja! Csak ne egyedül. Azt gondolom (és általában így van), hogy ha elmondom neki mire figyeljen, akkor lehet, hogy annak ellenére megtörténik a “baj”, de legközelebb már tudni fogja mit csináljon másképp. És ha nem hagyjuk magára létramászást játszani, akkor természetesen el tudjuk kapni. Hasonló a sétálás is. Nem szoktam fogni a kezét, csak ha ő nyújtja. Sétál magától, az út szélén megáll, mielőtt átmegyünk. Persze nem mondom, hogy nem dobban meg a szívem, mikor közel megy az úttesthez! De igyekszem teljes bizalmat adni neki, tudom, hogy értelmes gyerek.

És visszatérve az ovis sztorira… az anyák napi ünnepségre hivatalosan nem kellett kiöltözni. A gyerekek nagy többsége viszont szoknyában, fonott hajjal, nyakkendőben vagy minimum ingben volt. Én kaptam a ferde tekintetet, hogy nem öltöztetem át Dávidot valami “szépbe”. Az 5 perces versmondásra! Reggel direkt olyan ruhát adtam neki, ami nem szakadt, nincs széthordva, hanem tisztességes és jól is áll neki. Még olyan gyerek is volt, aki Dávidnak mondta, hogy az ő ruhája nem szép. De hát mindenből tanulunk. Legközelebb majd máshogy lesz.

Összességében szerintem érdekes ez a sokszínűség, és biztos vagyok benne, hogy mindenki talál neki való szülőtársakat, akik hasonlóan gondolkoznak és lehet velük beszélgetni. Ennek ellenére sokszor érzem azt, hogy na, megint én vagyok a fura. Aki túl fiatal, túl szigorú vagy épp túl engedékeny, túl laza és nem úgy csinálja, mint mindenki más. Viszont ami megnyugtató: tudom, hogy a gyerekem így szeret, ahogy vagyok. :)

Posted in Everyday life, Little Ones | Tagged , , , , | Leave a comment

7 hasznos tipp, ha utazni készülsz

Lassan itt a nyár, annak ellenére, hogy a héten a hó is esett. Jönnek a kiruccanások, hosszabb nyaralások. Van már pár év tapasztalatom abban, hogy mit lehet ilyenkor könnyen elrontani, elfelejteni, vagy rosszul csinálni. Ha egy napnál több időre hagyod magára a lakást, akkor akarva-akaratlanul kihívhatod magad ellen a természetet. Nem csak a pókhálókra vagy porcicákra gondolok. De akkor térjünk is a tárgyra – íme 7 hasznos tipp, amit érdemes megfogadni, ha elutazol:

  1. Vidd ki a kukába a szemetet!Talán eszedbe sem jut mennyi mindent dobtál már ki abba a szemetesbe, de hidd el nekem, ha pár nap után hazajössz, már a szagból tudni fogod, hogy túl sok mindent, ami romlandó. És ennyi idő alatt elég intenzív szagfelhőt tud képezni.
  2. A kedvenc ruháidat tedd félre az útra!
    Kinek ne lenne olyan pólója, nadrágja, stb., amit bármikor szívesen felvesz, mert jól áll? Ha tudod, hogy utazásig már nem fogod kimosni, akkor csak tedd félre. Akár már a bőröndbe is rakhatod, hogy ne jusson eszedbe addig felvenni.
  3. Készíts listát!
    Én egyébként is egy listaíró típus vagyok. To do listák sokaságát írtam már meg, legyen szó bevásárlásról, ház körüli tennivalókról, vagy bármiről. Nem kell különösebben lenyűgöző listának lennie. Csak te tudd, és lásd át mi kell még ahhoz, hogy induljatok. Például: dolgok, amiket a bőröndbe kell rakni, indulás előtti ellenőrizni-valók (elzártuk-e a gázt, stb.), mik azok, amiket semmiképpen nem szabad elfelejteni, és így tovább.
  4. Állítsd meg a káoszt!
    Ha a fejedben nincs káosz, mert van szuper kis listád, akkor a következő lépés, hogy ez a környezeteden is meglátsszon. Ruhák szanaszéjjel, az éjszakai nassolás maradványai az éjjeliszekrényen, ne hagyj ott semmit, amit nem szeretnél ott látni, ha hazajöttök.
  5. Csinálj valamit a romlandóval!
    Gondolom ti is jártatok már úgy, hogy nem volt szívetek kidobni az ebéd maradékát, vagy csak szimplán nem néztétek a lejárati dátumokat. Utazás előtt célszerű a hűtőt végigböngészni, hogy találsz-e olyat, ami hazajövetelkor már úgyis a kukában landolna. Ha van ilyen, akkor van pár opciód. Elviheted például magaddal – gyümölcs, joghurt vagy kajamaradék esetén. Vagy csinálhatsz belőle valami gyors kaját, aztán odaadhatod a szomszéd néninek – biztos nem utasítja el. Vagy megeheted, ha már úgyis ezért vetted meg.
  6. Inkább most szánj időt a mosogatásra…
    Mert mire visszajössz már szaga lesz. Fél óra alatt gyorsan végig lehet mosogatni azt a pár edényt, aztán csöpöghetnek, míg hazaértek.
  7. Óriási ruhakupac ellen pedig…
    Legjobb, ha most 1-2 adag ruhát kimosol, mert akkor utazás után nem az kell, hogy az első dolgod legyen, hogy elővarázsolj felvehető ruhákat. Így adsz magadnak időt másra is.

Remélem hasznosak voltak a tippjeim. Most csak ilyen rövid, tömör bejegyzést kaptok. 2 hét múlva találkozunk! Jó felkészülést és kellemes utazásokat kívánok!

Posted in Everyday life, Things | Tagged , , , | Leave a comment

Multi-Tasking Mom | 3. rész: Két gyerekkel az élet…

…nehéz? …könnyű? …rossz? …jó?

Leginkább más. Tervezni kell. Előre látni. Próbálgatni, mi a legjobb. Nyugodtnak maradni – ez a legnehezebb. Vicces, hogy amikor Dávid kicsi volt mennyivel kevesebbnek láttam az időmet. Most, kettőjükkel, ugyanannyi időm van, mégis többnek tűnik :) Úgy látszik, megedződtem.

Hozzá kell tennem, egyik gyerek sem nehéz eset. Persze szinte mindenben mások, ami Dávidnál működött, az Lauránál szinte soha nem. Amiről azt gondoltam simán fog menni, az sokkal nehezebb, más dolgok meg könnyebbek. Az élet összeszervezése nem olyan bonyolult, mint ahogy elsőre tűnhet. Kicsit lesajnálóan szokták kérdezni: Hogy bírod? Köszönöm, jól.

Múlt hétvégén voltunk nyaralni Noszvajon. (Ezért is döntöttem úgy, hogy csúsztatom a bejegyzést egy héttel.) Az utazást ajándékba kaptuk szülinapomra, 2 éjszakára. A helyszín gyönyörű, van nagy kert, wellness, drótkötélpálya, gyerekprogramok, baba-mama szoba, stb. Furcsa volt viszont azzal szembesülni, hogy gyerekekkel hogyan tudunk mi (felnőttek) pihenni. Tudunk egyáltalán? Egy óvodásnak program kell. Csinálni valamit. És nem elég megmutatni, hogy na tessék, ott a játszótér, indulás. Menni kell, megmutatni, bátorítani. Egy Laura méretű baba pedig még nem tud magával mit kezdeni. Nézelődik, próbál tárgyakat rágcsálni, de még ügyetlen, így hamar elszakad a cérna. Na velük próbálj kikapcsolódni :) Az idő nagyon szép volt, délután rögtön csobbantunk is a medencé(k)ben. Utána vacsora és alvás. Másnap már több dologra jutott idő, megnéztük a kertet, játszótereztünk Dáviddal, trambulinoztunk. Sajnos a drótkötélpálya zárva volt :( Az tetszett nagyon, hogy lehetett kérni gyerekvigyázást. Így mikor Dávid délutáni alvása volt, Laurát evés után odaadtuk az animátor lánynak (ez a hivatalos megnevezés), hogy mi elmenjünk addig medencézni. Aznap délután több, mint másfél óránk volt kettesben! Úsztunk, szaunáztunk, meleg vízben bugyogtunk. Aztán délután/este még Dáviddal is volt egy kör medencézés, vacsora, játszószoba és alvás. Másnap már jöttünk el, de útközben még egy fagyi belefért…

Szaunázás közben viszont sokat beszélgettünk erről Petivel. Hogy mi nehéz apukaként vagy anyukaként a gyerekekkel. Hogy értsétek: nekem napi kb. 13 órában a gyerek(ek) ellátása, kiszolgálása, stb. a feladatom, így elég sok rutinom van benne. Viszont ha nem egyedül vagyok velük, akkor jó, ha nem mindenre nekem kell reagálnom vagy megoldást találnom. Peti napi 3-4 órát tölt a gyerekekkel, ami főleg játékból, szeretet-kifejezésből (és evésből) áll. Ő egy ilyen elutazós szituban inkább attól kerül nyomás alá, hogy most akkor neki mit kell csinálnia. Ettől meg én kapok idegbajt, mert érzem, hogy ideges… Na lényeg a lényeg én azt mondtam neki, hogy 1-1 dologban ha tud segíteni, az nekem elég. Pl. összeszedi a reggelit Dávidnak. Vagy hoz nekem kávét! (Az még jobb.) Apróságok. Hogy ne kelljen minden dologért nekem ugranom. Meg ne nekem kelljen minden mondatra válaszolnom. Ettől ő megkönnyebbült, én megnyugodtam és próbáltuk utána ehhez tartani magunkat.

De hogy mennek a hétköznapok, amikor nagyrészt én vagyok az ügyeletes? Hát eleinte eléggé kétségbeestem. Hogy figyeljek mind a kettőre? Ha Dáviddal játszok, akkor Laurát hanyagolom el és fordítva? Vagy tudok mindkettőre egyszerre figyelni? Ha épp Laurát etetem és Dávid kitalálja, hogy éhes-szomjas, akkor meg kell várnia? Vagy addig a picit tegyem le és a nagynak segítsek? Szóval bele kellett rázódni. Kellett kb. 3-4 hónap, míg erre a szintre jutottunk. Mostanság a hétköznapok nagyon jól beálltak. Sőt, azt hiszem elég simán mennek. Reggel pont nem egyszerre kelnek, Laura 5 óra körül felkel egy evésre, aztán visszaalszik. Dávidot 7-kor keltem az ovi miatt. Kávézgatok. Beágyazok, rendet rakok, mosogatok vagy ha más nincs, olvasgatok. Aztán legkésőbb 7.45-kor kivakarom Dávidot az ágyból (volt már rá példa, hogy addig a szemét se bírta kinyitni), öltözés, reggeli. Néha még 5-10 perc játék is belefér. Közben Laura is felébred, ő is reggelizik, aztán irány az ovi. Napközben Laurával közepesen könnyű. Mármint nagyon mosolygós, szöszmötölős baba szokott lenni, ha nincs baja. De ez az alvás dolog… Napközben kb. 3×30 perc az átlag. Nem csoda, hogy estére kivan. Durva, hogy mennyire hamar beállt a napirendje. Gondolom Dávid miatt, mert neki már ugye megvolt. Estére már tudja, hogy mindjárt jön a fürdés, meg a hosszú alvás és gond nélkül elalszik. Bezzeg napközben… Délután 15.30-kor megyünk Dávidért az oviba, hazaérünk, Dávid uzsonnázik (másodszorra), játszunk, a konyhában bogarászunk (a palacsintasütést nagyon szereti), vagy mesét néz(ünk). Ilyen tájban szoktam úgy mosogatni, hogy Dávid a házban szaladgál ide-oda (vagy mesét néz), Laura meg Dávidot nézi. Olyan jó program neki, hogy még sírni is sokszor elfelejt, ha Dávid valami naaagyon érdekeset csinál. Például autózik. Vagy tüzet olt. Ahogy elnézem, lehet, hogy Laura első szava a NÍNÓ lesz… ;) Aztán vacsi, fürdés, alvás. A vacsi előtt általában Laurát megetetem, hogy békesség legyen. Amíg mi eszünk Dáviddal ő a székében nézelődik. Kiengedem a fürdővizet. Dávid beleül, addig én Lauráról lekapom a ruhákat és őt is gyorsan lefürdetem a nagy kádban. (Ez kb. 3-4 perc.) Utána megtörlöm, felöltöztetem és 2 eset lehetséges. Vagy már olyan fáradt, hogy amíg Dávid fürdik gyorsan megetetem és lerakom aludni, vagy megvárjuk Dávidot (addig ő nézelődik), elkísérjük aludni, takaró-éneklés-puszi-lámpaoltás, és utána altatom el. Ha az első eset van, akkor utána Dávidra 100%-os figyelem jut (mint amikor ő volt egyedül), és ez szerintem néha kell neki. Ha a második, akkor lehet bohóckodni. Például Laurát is berakom Dávid ágyába egy kicsit fetrengeni.

Persze most még könnyű. Laura kicsi és nem mozog. Ha felöltöztetem (indulásra), beteszem a babaülésbe, ott marad. Nem hisztizik, maximum panaszkodik. Később biztos megint máshogy kell alkalmazkodnom. De legalább mindig lesz miről írnom :) Addig is kitartást mindenkinek! Szép az élet!

Posted in Everyday life, Little Ones | Tagged , , , , | Leave a comment

Ekcéma 101

Alsós voltam, mikor először észrevettük, hogy valami van a bőrömmel. Akkortájt jártunk úszni az általános iskolás osztályommal. A részletekre nem emlékszem, csak arra, hogy az egész hátam és nyakam olyan volt, és már jócskán elkapartam, mire anyukám észrevette, mivel nem mertem megmutatni. Elmentünk bőrgyógyászhoz, aki megállapította, hogy valószínűleg ekcémás vagyok. (Másnéven atiópiás dermatitis – akinek van kedve, olvasson utána.) Nagy vonalakban azt kell tudni erről, hogy a bőr allergiája. Két fő típusa van, ha valami kiváltotta, vagy ha hajlam van rá. Nekem utóbbi van. Nem konkrét behatásokra (mint pl. állatszőr) jön ki, hanem épp ahogy kedve tartja. Ha megfelelően karban van tartva a bőröm, akkor nagyon ritkán okoz problémát. De sajnos nagyon könnyen elmulasztható a megelőzés.

Leggyakrabban a kar- és láb hajlataiban, a nyakon és a szem környékén jelenik meg. Ha nem kap időben kezelést, akkor az irritáció miatt továbbterjed a környező területekre, kisebesedik, felpattogzik. Ha már ilyen akut állapotban van, akkor (legalábbis nálam) kizárólag az orvos által felírt krém segít. Az leviszi a gyulladást, hámosítja azt a részt. Viszont nem elég elmulasztani, az érzékeny helyeken folyamatosan puhítani, hidratálni kell a bőrt ahhoz, hogy ne kezdjen el előjönni.

Az évek alatt ki kellett tapasztalni, hogy mik azok a határok, amin nem szabad túlmennem. Például ha medencébe megyek, utána alaposan le kell fürdenem és bekennem magam az érzékeny területeken. Kádban nem ajánlott fürdenem, vagy csak úgy, ha nem teszek habfürdőt bele. Ha mégis, akkor pedig utána szintén alaposan le kell mosnom magamról. Nem használhatok tusfürdőt, csak gyógyszertári fürdőkrémet. A samponok közül, amit eddig próbáltam, csak egy fajta nem sebesíti ki a fejbőrömet, a Head&Shoulders érzékeny fejbőrre. A balzsamot is csak nagyon visszafogottan használhatom a hajamra, mert a hátam, ahol a balzsam éri és a nyakam viszket tőle. Nem hordhatok fülbevalót és nyakláncot csak akkor, ha nemesfémből készült – leginkább aranyból. Bármilyen más anyagtól a fülemben például 6-8 óra fülbevaló használat után a lyuk begennyesedik, a fülcimpám tövénél pedig begyullad. (Ennek kapcsán van egy vicces sztorim. Általánosban volt először, hogy a fülemnél is sebes volt. Mikor az egyik osztálytársam megkérdezte mi történt, elhitettem vele, hogy lecseréltettem a fülemet és újat varrtak fel helyette. Totál bevette!) Nyakláncot és karkötőt hordhatok még például bőrből vagy szövetből, mert azokra nem vagyok érzékeny. Szőrös (pl. gyapjú) ruhákat sem hordok, mert irritálja a bőröm. Meg garbót sem, mert a nyakamat birizgálja. Ezeken kívül az időjárás változásától (pl. téli hideg után nyári meleg), izzadságtól és hormonváltozástól is kijöhet.

Az első jel, ami fel kell, hogy tűnjön az az, ha egy területet aznap már sokadjára vakartam meg. Először fel sem tűnik, mivel természetes dolog. Valahol viszket – megvakarod. Le van tudva. De sokadjára már feltűnő. Másnapra, ha nincs bekenve, már kis piros folt van ott. És még mindig viszket. Persze könnyű mondani, hogy a megoldás: ne vakard, de mikor már öntudatlanul csinálod, nem tudod megállítani. A legrosszabb az, ha éjszaka arra kelsz fel, hogy már sebesre kapartál 1-1 részt…

Próbáltam már drága krémet (egy pici tubus volt 4000Ft), nem vált be. Több ilyen jellegű dologra pedig nem vagyok hajlandó brutális összegeket költeni, főleg, hogy nincs biztosítva, hogy működik. Próbáltam a mostanság reklámozott Bepanthen Sensiderm-et, ami elméletileg ekcémás bőrre van, nem használt. Próbáltam egy másik fajta drága hidratálót (kaptam belőle mintát), az meg kicsapta a bőrömet, olyan volt, mintha égne. Ezek után gondolhatjátok, hogy elég hitetlenkedve merek kipróbálni bármit.

Mikor nemrég lefogytam azt a 20kg-t, utána hosszú időre az ekcémám se jött ki. Egészségesebben étkeztem, jó volt a hangulatom, megszokott hétköznapok. Aztán jött Laura és a hormonháztartásom felborult. Születése óta meg ugye anyatejes, ezért a jó kis vitamintartalékaimat szívja el. Azok ugyanis úgy tűnik csökkentették az ekcémát. De még ennyi év után sem tudom előre megmondani, hogy mikor (és épp hol) fog előjönni…

A legrosszabb helyek, ahol valaha ekcémás voltam: a szám felett (piros bajusz garantált), a fejbőrön, a nyakamon (piros sál a piros bajuszhoz?) és a szemem körül. A legidétlenebb kérdés, amit feltettek nekem erről pedig az volt, hogy fertőző-e. Nem. Emberek, az ekcéma nem fertőző. Még örökletesnek sem igazán mondható (a gyerekeink szerencséjére), bár figyelni kell, hogy érzékeny-e a bőrük. Ha igen, kis korban könnyen kikezelhető.

Mindezek ellenére azt gondolom, hogy ez egy élhető érzékenység és hálás vagyok azért, hogy nincs komolyabb betegségem, ami az életembe kerülne. Ha más vagy e közül kellene válaszatom, ezt választanám. Ez csak viszket. :)

Posted in Everyday life | Tagged | Leave a comment

Időutazás Annával

Különleges utazásra viszlek magammal kedves olvasó.

Tizenévesként nem voltam egy nagy lázadó. Nem jártam bulizni, nem cigiztem és nem szöktem ki éjszaka a haverokhoz. A tinédzserkorom nagy részét a szobámban töltöttem zenét hallgatva. Három dologban éltem ki magam: a szobám (és ruháim) dekorálása, képalkotás – főleg PS, de több videót is vágtam abban az időben, és a hajam számtalan mennyiségű változtatása. Azért is döntöttem emellett a téma mellett, mert bár jó pár dolgot megbántam ebből a korszakból, ezek olyanok, amiket szívesen mesélek és osztok meg – így együtt nevetünk vagy szörnyülködünk a tizenéves Annán.

A kétezres évek közepén járunk, amikor az msn messenger fénykorát éli és az iwiw-re és a myvip-re is felregisztrál mindenki, bár a kettő között alig van különbség. Ebben a korszakban még nem ismeretes a selfie szó, digitális fényképezővel csinálunk képet magunkról, azt is úgy, hogy a tükörben visszacsillanjon a vaku. Adott egy középiskolás lány, enyhén túlsúlyos, nem igazán az átlag trendet követi és nem bánja (sőt, élvezi), ha az emberek megrökönyödnek rajta.

Vegyük először a szobáját. 15 éves, mikor a fent említett helyiségbe költözik. A szoba dekorálásában és átalakításában szereti megmutatni egyéniségét.

0003

A plafont rossz vagy nem használt cd-kkel rakta tele. A fény nagyon szépen tükröződik rajta és nagyon jó hangulata van tőle a szobának! A szoba egy másik pontján kulcsokat akasztgatott zsinórokra, azokat pedig a keresztgerendába tűzte. Így ha végighúzza a kezét köztük, olyan volt, mint a szélcsengő. :) Van még a falon floppy, billentyűzetből kirakott szöveg, plakátok, családi képek, random ez-az.

Ekkortájt kezdett sminkelni, próbálgatni, mi illik hozzá. Ahogy telnek a hónapok, úgy durvulnak a dolgok. 2007-et írunk. Jön az erős smink, kezdődik a hajfestés. Egy osztálytárs vállalta, hogy megcsinálja a melírcsíkokat. Volt egy próbálkozás, hogy kékre fesse, de mivel nem voltak elég világosak a szőke tincsek, nem sikerült jól:

dscf1629
2008 következik. Mikor a szőke haj már nem volt elég, vörössel (és/vagy padlizsánnal) lett vegyítve. Igen, az ott egy kutya-biléta a nyakában. És igen, a haját magának vágja (egyébként azóta is). Az ekkor 17 éves Anna egyetlen “eszköze” a figyelemfelkeltésre a smink- és hajvariációk próbálgatása. Hogy felháborodást vagy elismerést keres? A kettő közt nagyon ingatag a határ…

p1070035

Még mindig 2008-ban járunk, ezzel elérkezve lázadásának kicsúcsosodásához. Súlyos eset. A szó minden értelmében. A haja – hátul levágva, oldalt meghagyva, a rövid rész pedig hajlakkal feltúrva:

0004
Nem csoda, hogy pár embernél ezzel kiveri a biztosítékot – amit rendkívül élvez. A festés ide-oda variálása folytatódik, egy idő után már nem látszik melyik rész mikor lett festve, művészi katyvasz az egész.

2008 végén van a szalagavató. Az eddigi képekből kiderül, hogy Anna valamiben biztos tehetséges: jó szögből fényképezni. Ezt az alábbi képek igazolják.

untitled-1100_8049

Hogy milyen tükre volt otthon, azt nem tudom. Hogy emellett mekkora önbizalma volt, az dicsérendő. A szalagavatós képek látványa és egy hatalmas szívfájdalom után azonban nincs más hátra, mint változtatni a dolgokon. A tánc mellett (amit nemrég kezdett) otthon is edzeni kezd, mert úgy érzi, ez így nem mehet tovább.

A szerelmi bánat egyik jó ellenszere, ha lefoglalja magát, pl. alkotással.

soktv
matrixos
0094-copy
anotherworld
100_6239
2009. Lassan jön az érettségi, de annyi minden érdekesebb a tanulásnál! Például a tánc, amiben úgy tűnik, van tehetsége. Ez ad erőt neki a folytatáshoz.

p1070956
Az érettségiig végül sikeresen ledolgozott 13 kilót. Lassan kilábal a tinédzserkori depresszív korszakból és kezdetét veszi a felnőtté válás. Ekkortájt újra felveszi a kapcsolatot Petivel, akivel 16 éves kora óta ismerik egymást (a sztori egy külön bejegyzést érdemelne). Ugyanezen a nyáron már az eljegyzés is megtörténik.

A 2010-es év csodás pillanatokat tartogat és a Petivel való kapcsolata szép fokozatosan feledteti az összes rossz emléket…

35944_1532827609012_1708998_n

És hogy ennek az egésznek mi a tanulsága? Egyrészt, hogy van remény. Az emberek változnak, érnek. Biztos vagyok benne, hogy ezek nélkül az állomások nélkül nem az az ember lennék, aki most vagyok. A csalódások, bánatok és örömök, jó és rossz döntések mind formáltak. Másrészt köszönöm minden embernek, aki ezeket a fázisokat végignézte és elviselte. Köszönöm a kitartást, a támogatást. Köszönöm, hogy önbizalmat adtatok, amikor a legnagyobb szükségem volt rá. Harmadrészt, nem érezném teljesnek ezt az írást, ha kihagynám belőle Istent. Legnagyobb részben Ő volt az, aki megvédett és velem volt ebben az érzelemhullámos, nehéz időszakban. Megvédett olyan döntésektől, amik törést okoztak volna és segített megérteni milyen, ha ő vezet. Jó az Úr, menedék a szorongattatás idején, és ő ismeri a benne bízókat.

Köszönöm, hogy velem tartottál!

Posted in Storytime | Tagged , , | Leave a comment